A holló és a szél

Fúj a szél

s a domb felől

Útrakél

E bársonytakaró,a lágy szellő.

A dombon most már

síri csend honol,

kopár fája sem zöldre vált,

magánya társa csupán ében holló.

Feketeség csupán,

mi téged s engem körül ölel

Szívünket tartja fogva

míg hollónk nem suhan el.

Halott teste elernyedt

Mely tegnap még szorított, ölelt

Mára már nem lehelhet

Nem érinti többé a földet.

Gyötrelmes vergődésünk

a földnek e féltekén

Addig-addig vergődünk

Míg, mint hollónkat, elvisz a halotti szél.