kar

Már egy ideje érzem azt, hogy valamilyen úton- módon segítenem kellene a körülöttem lévő embereken - ha lehet-.
Az idei karácsony emiatt is volt nagyon fontos a számomra. Hatalmas erőt kértem Istentől. Erőt arra, hogy segíthessek. Erőt arra, hogy ne tántorodjak meg. Hogy ne tántorodjak meg, akkor sem, ha falba ütközöm, ha mindenhol falba ütközöm, amerre csak fordulok.
Eljött az idő, hogy végre egóm páncélját ledobhassam, s ezáltal erősödjek és segítsek. Szeretnék tovább látni most már önmagamon s a külvilágra fordítsam ezt a bennem rejlő rengeteg energiát.
Szeretném meghallani, meglátni, mit mondanak, akkor is, ha épp nem is szólnak, nem is néznek. Szeretném meghallani, mit üzen más emberek bensője jajveszékelve. Sajnos ezt a mai világunkban nem lehet. Nem csak befogadni vagyunk képtelenek, sokszor még kifejezni is. Mert félünk. Rettenetesen félünk, még magunktól is. Igen, sokszor magunknak sem ismerünk be dolgokat és ezzel minden elsiklik. Az életünk is.
Éppen ezért azon vagyok, hogy kinyissam végre az ún. harmadik szememet, s talán másoké is kinyílna.
A másik nagyon fontos dolog pedig az ítélet. Nem akarok ítélni. Hiszen engem is annyian annyiféleképpen ítélhetnek meg. Tulajdonképpen még magam sem tudom melyik lehet helyes és melyik helytelen ítélet.
Ezért nem szeretnék ítélni. Csupán enélkül picit beleérezni a másikba, mélyebben és támogatni, még akkor is, ha nem értek vele egyet. Hiszen talán neki ez az élet értelme, nekem meg teljesen más. Nem is kell, hogy megértsük egymást, csak hogy úgy éljek én és a környezetem, hogy ne menjen el egymás mellett az életünk, még akkor is, hogyha ott vagyunk egymásnak, egymás mellett.