áldozatok és ellentétek vonzásában

Amikor az ember elindul valamerre, valami jót kihozni önmagából s az életéből először megy, csak megy sokáig, akadályok nélkül és így jut egyre feljebb és feljebb. Mindaddig, amíg el nem éri a csúcspontot, a tetőt, amit már elhinni sem tud. Feljut oda, ahová talán még nem is igazán vágyott. Ilyenkor az ember nem tudja értékelni igazán, azt amije van, ami hirtelen, csak úgy a semmiből, megadatott neki.
Akkor kezd el akarva- akaratlanul akadályokat keresni körülötte s még önmagában is, amiben hol tudatosan, hol pedig tudat alatt megbotolhat.
Hiszen félünk a tökéletességtől. Szinte már- már rettegünk tőle. De mikor elkezdünk zuhanni, először szép lassan, majd fokozódik a sebesség, hirtelen olyan jó volna megállni, s visszatérni csak egy kis időre ahhoz a legeslegelső akadályhoz, amelyet még mi állítottunk fel önmagunknak annak céljából, hogy megfékezzen bennünket, hogy ne engedje meg számunkra az önfeledt szárnyalást.
Oly sok mindent kell feladnunk életünk folyamán. Majd idővel döbbenünk csak rá, mi van, hogyha nem azokat a dolgokat adtuk fel, amiket igazán fel kellett volna. S végigkíséri életünket rengeteg negativitás, olyan dolgok, amiket réges-rég magunk mögött kellett volna hagynunk, mégis táskánkban kullognak utánunk teherként húzva vállunkat a mélység felé.
Szerencsések azok az emberek, akik ilyenkor képesek a feleszmélésre, s a ráébredésre, akik képesek sok- sok idő után is arra, hogy amit a kuka mellé tettek, most beledobják abba, az emlékekből szemetet képezzenek. Mert ehhez hatalmas erő és jelenlét kell.
Nehezére esik az embernek hirtelen kukába hajítani a múltját, ami mindeddig ő volt, vagy legalábbis úgy hitte a régi kedves tárgyakról, amik pedig mára nem mások, mint ócska vackok.
Így hullik most kukába régi életem, régi énjeim minden egyes darabja. A legapróbb dolgoktól a nagyokig, minden.
Szemem előtt látom lezajlani évekkel ezelőtti dialógusok százait, ezreit.
Hullanak szépen sorjában a CD-k, így felejtek el minden akkori zenét, a gothic- metált, a death- metált, a punkot, a hardcoret, amik régen még oly sokat jelentettek nekem.
Elválok régen oly kedvesnek hitt ékszereimtől. 100 meg 100 színes, bogyós nyaklánctól és karkötőtől és batikolt kendőktől és könyvektől és apró ajándéktárgyaktól, amiket régi barátoktól kaptam egykor.
Minden egyes tárgy megválása könnyebbséggel tölt el. Fura, pedig azt hittem fájni fog. Azt hittem majd könnybe lábad a szemem és visszasírom a múltat.
De ehelyett megkönnyebbülök. Olyan mintha percről percre egyre több teher esne le vállaimról. Érzem, lassan újra tudok lélegezni és előre tekinteni, nem mindig a múltba kapaszkodni.
Talán már 2-3 évvel ezelőtt ezt kellett volna tennem, de úgy tűnik, mostanra érett meg bennem és a környezetemben is ez a szintű változás.