Olyan szintű energiatöbbletem lesz tőle egy idő után, hogy sokszor nem tudok vele mit kezdeni. Az egyetlen racionális megoldás ilyenkor az lenne, ha elmennék egy kispál koncertre és kiugrálnám magamból a hétköznapok negativitását, sok rám ragadt mocskát és torkom szakadtából üvölteném, hogy inkább délre kéne menni, ott semmi nem annyira kemény.
Néha nehezemre esik egy huzamban végignézni a DVD-t, mert gyakran kerülget a sírógörcs. Most is, mikor írom ezt, le kellett, hogy állítsam, mert a Kiss Tibi féle Következő buszon elején már éreztem, hogy kezd kialakulni az a gombóc a torkomban, ezért úgy éreztem jobb lenne írni róla inkább.
Egyébként is terveztem, hogy írok erről már jó régen. De sosem volt megfelelő alkalom és nem éreztem hogy itt lenne az ideje. Igazából még most sem érzem.
Csak annyit érzek, hogy augusztus eleje óta üresség van bennem.
Mostanában kezdem egyre intenzívebben érzékelni, hogy tényleg vége. Rettentően hiányzik és bármit, bármit megtennék, hogy mégegyszer utóljára ott lehessek egy kispál koncerten. Egy amolyan igazin (mert nem érzem, hogy megfelelően éltem meg az utolsót).
Págiszos kispált szeretnék, hogy coca cola-s pohárból ihassak száraz vörösbort, hogy a színpad széle kisebesítse a térdeimet, hogy a koncerten kapott sebek és lila foltok egy-egy számról meséljenek, hogy egy emberként boruljon a tömeg a színpadra.
Hogy taxit fogjunk a Dióssyval és pálinkázzunk az Andrással és a Lecsóval.
Apró örömök az életben, nekem ezek azok.
Van aki kinevet érte, van aki nem érti. De ez mind nem baj!
Egyszer majd szeretném megmutatni a gyerekeimnek, hogy mi volt az ifjúságom, hogy mennyit számított a zene és miket éltünk át alatta.
Szeretném, ha ők is megszeretnék majd idővel és meglátnák az értékeket benne.
Szeretném, ha ők is tudnák, milyen érzés hang és fényt hallgatni 1-2 feles után a téli éjszakában, egy igazi barátra várva, szeretném, ha tudnák, milyen érzés ordítani, hogy Senki nem ért semmit!
A búcsúkoncert egy nagy vízválasztó volt az életemben. Mostanra oly sok minden átalakult s mégis minden olyan bizonytalan.
A kispál segített felnőni, ott volt nekem 23 éves koromig és most, mikor igazán élni kell majd, szépen ünnepélyesen elbúcsúzott tőlem is.
Meg kell próbálnom önállóan élni, azt jelenti ez.
Persze azért a zenéhez bármikor menekülhetek, hiszen anélkül semmi vagyok.
De a nagyja rám vár, egyedül csak rám. Hogy mit vagyok képes kihozni az életemből, ez itt a kérdés.
Egy valami biztos, köszönöm kispál, hogy ilyen csodálatos alapokat kaptam, olyanokat, amik megingathatatlanok.
No hay comentarios:
Publicar un comentario