2011.03.18.

Ez most nem egy olyan bejegyzés lesz, amit jó ötlet publikálni, mert most tulajdonképpen úgy érzem, kitárom magam, teljesen, mint egy könyv. Ezután pedig nagyon könnyű lesz olvasni bennem, ami nem mindig előnyös.
De jelenleg úgy érzem ki kell írnom magamból és publikálnom is kell, hogy majd később, ha visszanézek, elmondhassam, hogy igen, volt egy ilyen pont is, ilyen érzelmekkel.

A városban van egy nagyon szép park, az a neve hogy Belvis park. Oda ültem ki ma (is) olvasni picit, miközben gyönyörűen sütött a nap.
Nagyon szeretek ebben a parkban ülni és gondolkodni. Tulajdonképpen nem is az a tipikus park, mivel egy domboldalon van, az oldalán a várfal maradványai vannak, a tövében pedig kis patak csordogál.
A domboldalól be lehet látni az egész várost, és ez a látvány egyszerűen csodálatos, éjjel- nappal.
De valamiért nekem a nappali fények sokkal jobban tetszenek, csak úgy ragyog az egész táj a napsütéstől.
Ha picit egyedül akarok lenni (egyedül, milyen vicces, jóformán egész nap egyedül vagyok, hiába lakom két másik lánnyal, szinte semmi közünk egymáshoz).
De ma szükségem volt rá, hogy fizikailag is egyedül lehessek. Ezért kiültem a domboldalra és a napsütésben néztem a várost, az ide-oda mászkáló fura tekintetű embereket, akik jöttek kézen fogva vagy kutyát sétáltatva, iskolába mentek, vagy már éppen haza és ekkor realizálódott bennem a felismerés, hogy mennyire egyedül vagyok. Persze ezzel tisztában voltam már egy jó ideje, de ma felfedeztem magamon a magány első jeleit is.
Végül is 5 és fél hét telt el, amíg idáig eljutottam. Tulajdonképpen mindig is tisztában voltam vele, hogy nálam nem lesz olyan könnyű a dolog, és nem csak a kapcsolat építésről van itt szó, hanem minden másról is.
Olyan sok energiával és reménnyel érkeztem ebbe a városba, és tartottam magam, úgy éreztem erős vagyok, de a környezetem ezalatt a pár hét alatt mindent lerombolt, amiben hittem eddig.
És most egyedül ülhetek a domboldalon, szerencsére süt a nap, így a napszemüveg alatt nem látják a folyamatosan potyogó könnyeim.
Minden könnycsepp fáj, nem hogy megkönnyebbülést hozna, inkább még rosszabbul érzem tőle magamat.
Olyan érzésem volt, miközben ott ültem, mint a Lost in Translation c. filmben a Scarlett Johannsonnak. Van benne egy gyönyörű szám, az Air - Alone in Kyoto c. száma.
Éppen erre váltott a lejátszóm, szóval mondhatom, hogy teljesen összeállt a kép.

Arra is gondoltam, hogy ez az állapot most csak időleges és majd változni fog valami, akár minden, de ezen túl kell esnem, kiadni magamból minden fájdalmat, haragot és keserűséget. Hagynom kell, hadd folyjanak a könnyeim, addig ameddig bírják. És akkor majd úgy állhatok fel a domboldalról hazafelé menet, hogy ott hagytam minden rossz érzést, ami marcangolt belül.
Azért is olyan nehéz itt, mert idegen országban vagyok, idegen emberek vesznek körül, még ott is egyedül érzem magam, ahol vannak körülöttem, mert nem alakulnak ki igazi (sors)közösségek. De azt gondolom, 3-4 hónap erre kevés is, tehát valakivel vagy megérzem a közös gyökeret vagy nem, és ha nem érzem, mennem kell tovább. Igen! Most kell tovább mennem. Tudom, hogy képes vagyok felállni és újra megerősíteni magamat, és ezúttal megakadályozni, hogy mások negativitása és passzivitása lerombolja azt, amit nagy nehézségek árán felépítettem.
Ezért most különösen jól esik a napsütés, és a fény!

(Zárójelben jegyzem csak meg, hogy 18 év után ma van a Hold legközelebb a földhöz és ezért ma extrém telihold lesz. Mivel a Hold nagyon sok mindent befolyásol, nem lepődök meg magamon sem, hogy éppen most erősödött fel bennem ez a sok fájdalom és rossz érzés. De a csökkenő Hold a tisztulás, a megszabadulás ideje a rossz, régi dolgoktól. Így a fájdalom elengedése is meg kell hogy történjen napokon belül).