ya nunca me verás caer!

Szeretnék írni egy szubjektívabb bejegyzést is a tegnap előtti Che Sudaka koncertről, ami annyi mindent elindított bennem.
Először azt hittem, hogy a Campus Online-os cikk elég lesz és ki tudok írni magamból mindent, de ma éjjel, vagy inkább tegnap este rá kellett jönnöm, hogy ez mind édes kevés.

Azt hiszem már 4 éve legalább, hogy ismerem őket és minden egyes daluk új érzetekkel képes megtölteni. Nem sok ilyen zenekart tudnék még említeni, persze aki ismer, tudja, hogy a kispál dalok talán az egyedüli példák erre, de természetesen az is más, hiszen Lovasi keserédesen énekel a realisztikus, sokszor pesszimista magyar valóságról, míg a Che Sudaka azt mondja, tudom, hogy szar az élet bazdmeg, de te akkor is állj fel, mosolyogj, hiszen mi is azt tesszük!

És igen, akkor itt van az alapvető különbség, hogy van itt ez a bevándorlókból álló utcazene csapat, aki elindult a semmiből és ment a vágyai után, azt csinálták és csinálják a mai napig is, amit igazán szeretnek; a zenének élnek.
És ezzel bizony jót tesznek nekünk is, hiszen mi meg élvezhetjük, amit csinálnak.

Mikor megismertem őket, először nem tudtam magamban hova tenni ezt a hangzást, hiszen éveken keresztül imádtam a Manu Chao-t és elképzelni se tudtam, hogy létezhet egy zenekar, aki még több dolgot képes kihozni belőlem bő másfél óra alatt.
A 2007-es VOLT fesztiválon a Manu Chao koncert alatt éltem át életem legnagyobb katarzisélményét, úgy éreztem egyszerre nyílik meg számomra a menny és a pokol, egyszerre fogadnak be, majd vetnek ki magukból.
Mondhatni, az egész koncert alatt e két hely között lebegtem, repültem, szárnyaltam, mélyre estem és még sorolhatnám.
A koncert után megkérdeztem a többieket, ők átéltek e valami hasonlót, persze mindenkinek rendkívül sokat adott a koncert, de mindenki másként élte meg, hát az én megélésem is egyedinek hatott épp ezért.

Szóval, mikor a következő évben megjelentek a VOLT-on, fogalmam nem volt mit is várhatok a Che Sudaka-tól, nagyjából ismertem egy stúdió albumukat és örömmel töltött el a tudat, hogy spanyolul énekelnek, bár akkor még nem volt bennem akkora vágy a nyelv elsajátítására, az csak kb. 4 hónappal később, Éva megjelenésével következett be.
Tulajdonképpen nem is tudom elmondani, pontosan mi történt azon a koncerten, de kaptam valami olyan pluszt, ami számomra megmagyarázhatatlan. Akkor már tudtam, hogy örökre a szívembe zártam a zenekart, a fiúkat, a hangzást, mindent.
Ha tehetem minden egyes magyarországi koncertjükre elmegyek azóta, bár sajnos tavaly kimaradt az Erasmus miatt épp ezért nagyon örültem, hogy idén úgy kaptam meg ezt a Lanzarote-i munkalehetőséget, hogy előtte még pont belefért ez a koncert.
Persze nagyon fura volt belegondolni, hogy 2 éve szinte ugyanezen a napon Fruzsi mellett Ádám is velünk volt a koncerten. Akkor rengeteget ittunk és a spanyol erasmusosokkal őrjöngtünk végig a bulit, néha, ha nagyon sokat iszom, a koncertek nagy része homályba vész és nem nagyon tudom visszaadni az egész lényegét, a dalokat, a történéseket, de ez 2 éve pont így volt jó, ahogy volt. Akkor teljesen szét kellett esnünk, üvölteni kellett, hogy aztán végig sírjam a Petőfi hídat hazafelé, miközben Ádámot hibáztatom mindenért, és aztán ő is sír, mint egy brazil szappanopera.
Egyébként ez volt az talán, ami miatt ez 3 év után végképp nem tudott működni.
Annyira mások voltunk alapból, hiába akartam megerőszakolni magam és azt mondani, ez nem igaz, hiszen nagyon is hasonlítunk. De ezek a hasonlóságok szépen sorban kezdtek elkopni, de ez mindegy is. Itt most nem erről kellene szólnia a dolognak. De ez is hozzájárult részben, hogy az idei buli kicsit másképp volt.

Fruzsi szerint érződik, hogy felnőttünk, kicsit Anselmoékon is ezt lehetett látni (szerinte). Megmondom őszintén én semmi ilyenre nem figyeltem fel, csak ittam a jó kis rosé fröccsömet és hagytam, vigyen magával a zene és az vitt is. Néha Spanyolországban, néha pedig Dél-Amerikában éreztem magam már az előzenekar alatt.

Mikor elkezdtem ezt a bejegyzést, azt írtam, hogy szeretnék egy szubjektívebb valamit a koncertről, de eddig szinte semmit nem írtam róla. Mert időközben rájöttem, hogy ez a 2 nappal előtti buli annyi mindent elkezdett már most megváltoztatni bennem.
Rájöttem, hogy nagyon várom már az utazást de ugyanakkor félek is, félek mert megint előfog törni belőlem hamar a honvágy, és nem is igazán azért, mert nem érzem jól magam vagy mert tényleg ennyire gyenge lennék, hanem mert nem fogom érezni eleinte azt a biztonságot, ami már itthon meg van és pár hónap alatt tökéletesen kialakult a budapesti életemben is.

Ugyanakkor nagyon várom már az utazást és végre szeretnék úgy ott lenni, hogy minden adódó lehetőséget megragadok. Legyen az munka, utazás, barátság, szerelem.

Bár párkapcsolatra még egyáltalán nem vágyok, hiszen az utolsó is kb. 3 hónapja, hogy lezárult, mégis jó lenne valakit néha önmagam mellett tudni. Ugyanakkor ott van az a dolog is, hogy valamiért nem megy ez a dolog. Hiszen folyamatosan olyan embereket vonzok be akik valamilyen szinten sérültek és csak egymás sebeit nyalogatjuk, vagy éppen azt állítják, félnek tőlem, miközben menekülnek bele saját maguk hazugságtengerébe. Épp ezért ideje lenne elgondolkoznom végre, vajon én váltom ki ezt belőlük? De mivel?

Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre is szeretnék választ kapni az elkövetkező pár hónapban.
És akkor azt hiszem tulajdonképpen ennek a bejegyzésnek pont ez volt a lényege, kiírni ezeket az idáig nevén se nevezett bennem rejlő dolgokat. Valamilyen szinten a koncert volt az ami eljuttatott ide és segített rádöbbennem bizonyos dolgokra.
Az egyik ilyen például az, hogy milyen jól tettem, hogy bizonyos kötelékeket elvágtam, és nem mérgezik tovább a lelkemet.
A másik ilyen pedig az erő, az erő ami tulajdonképpen bennem van csak észre sem akarom venni, pedig ott van jó mélyen igaz, ami segít, hogy többet ne eshessek el, vagy ha mégis bekövetkezne ez, legyen ami pillanatok alatt visszahúz. És erre jó példa a Che Sudaka!