Lanzarote esszenciák I.

Eldöntöttem, hogy azokat az érzeteket papírra vetem, amik a parton fognak el, hogy aztán itt mindenki elolvashassa, aki akarja.

Most itt ülök a parton, a hullámok taraja verdesi a sziklákat. Még most is formálja, alakítja őket.

A nap lassan elveszíti az erejét és teret enged az éjszakának. Már érezni, hogy nem süt olyan erősen és hagyja, hogy a szél hatalmasan felülkerekedjen rajta.

A fülemben épp Moby-Destroyed albuma szól. Olyan, mintha a hullámok a zene ritmusára táncot járnának. Talán némely cseppet a levegőbe is emel a ritmus és táncra perdülnek.

Az egész partszakasz nem több pár méternél. Jobb oldalt a sziklafalba vásott hangulatos étterem brit és ír turistáktól zajos. Szinte idáig hallani a talpas poharak koppanását az üvegasztal kemény fedelén.

A másik oldalon egy férfi fotózza az óceánt kis zsebfényképezőgépével. Jól is teszi, mivel ez a táj a legkezdetlegesebb fényképezésre alkalmas szerkezettel is csodálatos látvány.

Én is folyton fényképezek, néha géppel, néha csupán a szemeimmel. Rájöttem, az utóbbit sokkal jobban szeretem, mert a fényképezőgép sosem adja vissza azt, amilyennek az ember valóban látta. Csupán egy objektív képet közvetít a 'valóságról', már ha olyan, mint valóság valóban létezik.

Már egy jó ideje ülök itt a parton, az óceán közelsége nyugtatólag hat - nem olyan megfélemlítően, mint a gép landolásakor-.

Azért ültem ki, annak ellenére is, hogy már nem tudok ma napozni, hogy kicsit egyedül legyek a természettelés tudjak gondolkozni picit.

Dani kitalált egy játékot, hogy amíg kinn vagyok a szigeten, mintegy távolsági játékként írjunk meg közösen egy történetet, amit ő el is kezdett ma reggel.
A legjobb az lett volna, ha kihozom magammal azt a pár oldalt, amit átküldött, de így jobb lesz, majd bent megírom. Úgyis még csak egyszer olvastam el, de annyira tetszik a stílusa, nagyon megfogott. Várom, hogy folytathassam a történetet.
(Bár évekkel ezelőtt egy unalmas nyári estén Krisztivel ugyanezt játszottuk msn-en, csak ott pár mondattal. Amiből is kialakult egy olyan történet, amit utána viszont láttam a Guitar c. filmben, pedig nem is tudtam róla).
Azért ülök most itt, hogy lecsendesítsem az elmémet és magamat is és ráhangolódjak az írásra.

Bár ma biztosan nem fogok már írni, mert az utcán összefutottam Djenyvel és megbeszéltük, hogy 1 óra múlva találkozunk a Dolomitiben, ahol megiszunk egy café con leche leche-t meg megeszünk egy csokis tejszínes gofrit is.

Az egyetlen baj csak az, hogy majd hirtelen vissza kell térnem, mert a Moby album valamint az írás teljesen elterelte a gondolataimat és csak kapkodok utánuk.

De jó érzés most ezt csinálni. Örülök neki, hogy itt ülhetek az Atlanti-óceán partján egy fárasztó munkanap után.
Örülök, hogy talán a munkába is kezdek belejönni végre.

Néhány hete-hónapja nem is gondoltam, hogy ide fogok majd kilyukadni. Annyira elkeseredett küzdelemnek láttam az egész jelenlegi életemet. Csak a keserűséget vettem észre, azt már nem, hogy mennyi lehetőség kínálja tálcán magát. És most tessék, itt van minden.

Ilyen igazán nem mindenkinek adatik meg az életben és ez már nem az első eset, hogy ilyen közhellyel élhetek.
Örülök, ha élhetem a Carpe Diemet. Örülök a szigetnek és örülök a Daninak is. Örülök, hogy ők töltik ki az életemet. Örülök, hogy írhatok, róla is.

I WAS THE ONE WHEN YOU NEEDED LOVE!