L. II

"Amíg nem vagy szerelmes, sohasem érzed, hogy félember vagy, hogy hiányzik belőled valaki! Örökké rá gondolsz, neki üzensz, gondolatban vele vagy. Valaki - egy másik ember! - viszi magával a boldogságodat, a nyugalmadat, az örömödet, a lelkedet, de még az életed értelmét is.
Sohasem kellett ilyen intenzíven egy másik ember, hogy nem tudsz nélküle létezni!
Tegnap még nem is ismerted. Egész jól elvoltál nélküle, most meg nem megy!
Most, hogy nem a tiéd, hogy hiányzik, mint a letépett félkarod, döbbensz rá, hogy a magányod köré épített erős várad: homokvár. Menekülnél vissza - de nem lehet.
Összedőlt, összedöntötte."

(Müller Péter)

Hát valahogy én is így vagyok most.
Minden álmomban benne vagy, sőt az elmémbe is belefészkelted magad.
Hirtelen üresnek érzem magam és az életem is, hogy nem oszthatom meg veled.
Sokszor elgondolkozok, vajon mit csinálok még itt?
Miért nem megyek utánad?
Ha látnám a mosolyod, minden más lenne.
Ha közel éreznélek, minden szar semmivé lenne.
Nem tudom mi ez a szentimentalizmus, ami az utóbbi napjaimat belengi,de szeretem.
Szeretek veled álmodni, látni a szemed, miközben a sajátom csukva van.
Szeretek olyan álmokban járni veled, ahol nem érzem magam se hibásnak, se felelősnek, ahol nem bántottalak és sebeztelek meg egyáltalán.