?

Csak másban moshatod meg arcodat, mondja József Attila.
De mi van akkor, ha az ember egyszer csak eljut arra a pontra, hogy egy kapcsolatban nem önmagáért, hanem a másikért kezd élni?

Miért van az, hogy folyamatos késztetés van bennünk az iránt, hogy újabb és újabb párkapcsolatba bonyolódjunk, amikor úgyis csak önzést viszünk bele? Akkor már miért nem maradunk inkább egyedül?

Két önzés titkos párbaja ez Szabó Lőrinc szerint, és mennyi igazság rejlik benne.
De mikor jutunk el oda, hogy az egyén önzése elmúlik?
Vajon mikor pereg le rólunk a szeretet álarcában rejtőzködő önzés?
Mikor fogunk kialakítani egy kapcsolatot azért, mert érdekel a másik és nem csupán önös érdekek vezérelnek. Mikor tudjuk a másikat önmagunk elé helyezni?

Mikor fogunk csendben maradni és csak a másikra koncentrálni?
De úgy igazán, mikor leszünk ott 100 %-osan a másiknak, úgy, hogy közben nem a saját dolgaink járnak a fejünkben?
Meg fogjuk ismerni valaha a másik embert az ő szemszögéből?
Tudunk majd egyszer szemüveget cserélni?

Persze ezek az én szubjektív kérdéseim...