balatonszepezd

szól épp a Pál utcai fiúktól, mert mostanában ez a szám írja le leginkább azt, hogy ki vagyok meg azt is, hogy pontosan miért (lettem ilyen).

Szenteste van és a szeretetnek kellene a középpontban lennie ma este (bár nem csak ma, de legalább ilyenkor olyan jó lenne...). Ehelyett azt látom még a saját családomban is, hogy a széthúzás győzedelmeskedik. Néha az az érzésem, hogy nem is egy család vagyunk, hogy ők nem is a testvéreim, mert ha azok volnának, nem lehetne ennyi véleménykülönbség, ennyire egymásnak ellentmondó világnézetek, szokásrendszerek és viselkedésformák. Félelmetes belegondolni is!

Még 3 estét töltök itthon, aztán újra külföldön fogok próbálkozni, mert akárhányszor visszajövök Pestre, vagy megfutamodok és feladom, vagy nem ad esélyt nekem a főváros és az ország sem, olyan igazi esélyt, hogy megmutathassam magam.

Ezért megyek el megint. Elmegyek, pedig annyira szeretek itt lenni. Imádom Magyarországot, a szokásainkat és a hagyományt, imádom, hogy Pestben ennyire lüktet az élet, hogy koncertekre járhatok a hét minden napján, hogy romkocsmákban ihatom a rosé fröccsöket és a különböző gyümölcs pálinkákat. Szeretem, hogy a kombinóval egy bő óra alatt átroboghatok az egész városon.

Szeretek itt lenni, mert itt lettem olyanná, amilyen most is vagyok. Szeretek mindent és mindenkit, aki ilyen emberré formált. Szeretem, hogy katolikus középiskolába járhattam, szeretem, hogy azok lettek a barátaim, akik és szeretem, hogy kicsit ők is részesek abban, hogy mivé váltam.

Szeretem, hogy a zene, az irodalom, a filmek, és maga a művészet belengi az egész életem, és annyira fontos, még akkor is, ha így nem hozzáértőként vagyok jelen szinte mindegyikben.

Szeretnék majd egyszer, az egyik külföldi utam után hazatérni úgy, hogy azt mondhatom, itthon maradok. Mert most nagyon fáj a szívem! Hiába megyek Spanyolországba, a tenger és óceán partra, hiába találkozunk nemsoká és öleljük meg egymást, bizonyos számomra nagyon jelentős dolgok nem lesznek ott. És nekem végre meg kell tanulnom nélkülük élni. El kell fogadnom, hogy felnőttem. Meg kell tanulnom ezt, mert sajnos most még nem megy.
Bele kell törődnöm, hogy nem megyek többé Volt fesztiválra csak magyar zenekarok miatt, és abba is, hogy nem fogom minden hónapban egyszer látni a ColorStart vagy a Kiscsillagot.
Meg kell tanulnom őket értékelni, egy teljesen más minőségben. Tudnom kell, hogy nem fogom őket attól még elveszíteni, hogy nem megyek el a koncertjeikre évente 10-15-ször.

Szerettem volna, ha boldogabb tud lenni ez a Szenteste, több mosollyal, kevesebb sírással. És szerettem volna, ha végre el tudnak fogadni ők is olyannak, amilyen vagyok. De belátom, túl nagy kérés ez.

Kicsit fáraszt is már ez az ország, hogy ilyen emberekkel van tele. Szomorúvá tesz.

Már nem is tudok túl sok dolgot megemlíteni, ami hiányozni fog innen; a szüleim, a szobám, az ágytakaróm és a párnáim indiai boltos illata, a plakátok, a fesztiválfotók, a koncertek, Lovasi és Lecsó hülyeségei, a pesti éjszaka, a pálinka- rosé fröccs kombináció és a koncertek és fesztiválok. Csupa olyan dolog, amitől többnek éreztem magam, amiktől én voltam Én, amik boldoggá tettek. Meg kell tanulnom ezek nélkül is boldog lenni. Balatonszepezd helyett az óceánparton.