másfél

Azaz másfél hónap van hátra a munka szerződésemből, és végleg (bár ezt a szót igen félve írom le ismerve önmagamat, és azt a szerelmet, amit a sziget iránt érzek, de...) hazamegyek.
Bár eddig is tudtam, hogy nemsoká vége az egésznek, de ma realizálódott bennem, hogy úristen tényleg! Másfél hónap múlva haza kell mennem, de ez a kell is egy amolyan opció csak, igazából, mert ha akarnám megtehetném, hogy még éveket eltöltök itt a hotelben gyakornokként, havi 4-500 eurós fizetésért. A szobalányok takarítanák a szobámat naponta, sültkrumplit ennék reggel, délben és este, néha eljárnék a Groucho-ba, hogy aztán jól berúgjak pár pohár bortól és Alex ingyen chupito-itól, néha napoznék vagy fürdenék, és semmi egyébből nem állna az életem. De miért várok többet? Folyton ezt a kérdést teszem fel magamnak mostanában. Hiszen ez egy úgymond normálisnak mondható élet, mért várok hát többet? Túl nagyok az elvárásaim, túl sokat akarok, közben pedig nem csinálok az ég adta világon semmit se, nem teszek azért, hogy a dolgok változzanak vagy jobbá váljanak.
Megint eltöltöttem itt 6 hónapot úgy, hogy nem csináltattam rezidenciát, nem kerestem munkát, és valójában nem csináltam semmit! Ijesztő belegondolni.
És aztán az ölembe pottyant az a híres budapesti munkalehetőség, amit visszamondtam csak azért, hogy még 1 kis időt elpazaroljak itt, a semmittevéssel.
És közben megszólok másokat, hogy nem keresnek munkát, lusták és semmit se tesznek az életükért. Miközben én ugyanez vagyok, ugyanezt csinálom, a nagy semmit.
Csak ülök a szobában, álmodozom arról, hogy mennyi mindent lehetne, de többnyire ki sem mozdulok és a kis ujjam sem mozdítom azért, hogy bármi történjék...
Hát ma ennek is vége szakad, mert megelégeltem az egészet, azt hogy nem csinálok semmit, azt, hogy nem járok el, azt, hogy annak ellenére, hogy itt nincs is tél, megtelepedett rajtam a téli depresszió, azt hogy sokszor vagyok szomorú, sokkal többször mint boldog.
Ma tettem azért, hogy ez változzon. Letöltöttem pár reggae ska és dub zenét a gépemre, amiket már régen töröltem, és sokkal jobb kedvem lett a vidám dallamoktól. Beszéltem az egész családdal egy picit telefonon és ebéd után kimentem a partra, néztem a hullámokat, a napsütés és a felhők játékát, a szörfösök többnyire sikertelen próbálkozásait, hogy lekűzdjék a hullámok erejét.
Csak én léteztem egy kis időre, a zene, a finom café con leche leche a kezemben és a világ körülöttem. Hirtelen nem kellett semmi másra gondolnom, csak magamra összpontosítottam. A múlt- jelen- jövő hirtelen egy szállá kapcsolódtak össze és én hihetetlenül boldog voltam. Nem is tudom, mióta nem éreztem ilyen szintű boldogságot az életemben. Először az alsó ajkam kezdett szép lassan felfelé görbülni, majd tátott szájjal mosolyogtam és hirtelen kacagnom, majd nagyon erősen nevetnem kellett. Rájöttem, hogy boldog vagyok, hogy mindennek ellenére igenis nagyon, de nagyon boldog vagyok. Hogy a szomorúságot mások képzelték rám, rám kényszerítettek bizonyos szerepeket, közben pedig végig boldog voltam, boldog és tudattalan, mert nem jöttem rá a saját örömömre, de most már tudom.
És olyan jó újra hallani bizonyos dalokat, amik egykor annyit jelentettek, mint pl. a Blessed Are We a Riddim Colony-tól, és tudni, hogy egykor de boldog voltam.
És ez bizakodóvá tesz, bizokodóvá a jövőmben. Hogy ha boldog a múltam és a jelenem, akkor a jövöm is biztosan ugyanúgy boldog lesz!