Carpe Diem

Vicces, hogy annyi minden el tud szaródni, és az is, hogy mindez milyen gyorsan történik.
Illetve, az egész attól függ, hogy honnan nézzük.

Az egyik percben még szinte mindened megvan, a fejedben ott van a terv, hogy így kell majd lennie az elkövetkező hónapjaidnak, 1-2 évednek és tessék, egy kis apróság mindent szét tud kuszálni (vagy inkább egybe rak? talán mégsem az volt a jó, amit elgondoltam? nem tudom!)

Egyik nap még itt van velem a Georgi, együtt fekszünk, együtt kelünk, elviseljük egymás hülyeségeit, járjuk a várost (Győrt vagy éppen Budapestet), elviszem magammal vezetés órára, társasozunk este, vizipipázunk a teraszon, filmet nézünk, tanulunk, állásokat pályázunk és interjúra járunk közösen és pont ez az utóbbi az, ami ide vezet minket, ahol most vagyunk.

A terv az volt, hogy közösen Angliába költözünk, és ott keresünk munkát és albérletet. Először London, aztán valami kisváros, aztán legyen inkább Leeds, de neki még mindig a kisváros esetleg falu tetszene a legjobban. És ilyenkor az agyam már pörgött rendesen. Valóban ezt akarom? Megállapodni egy totálisan kis helyen, ahol jóformán semmi sincs? Biztos jó lesz ez? Hiszen már Lanzarote-n is unatkoztam, pedig ott legalább volt óceán, meg napfény, meg voltak barátaim, meg programok, és a többi. De mi lenne velem ugyanilyen helyzetben Angliában? Egy jellegtelen például észak-Angliai netán (Isten Ments!) Skóciai kisvárosban vagy falucskában, bezárva a hegyek közé, egy eső áztatta kis településen.

Nem csoda tehát, hogy ez a lehetőség kellően bizonytalanná tett és már- már úgy éreztem, beadom a derekam Magyarországnak és Budapestnek. Hiszen valljuk be, ha a feltételek megfelelőek lennének, tán nem is lenne jobb és központibb hely egész Európában, mint Budapest. Ebben a pár hétben, amíg végigmentünk a város látványosságain, beártuk a romkocsmákat és végre koncertre is eljutottunk, rájöttem, hogy mennyi mindent hagytam ki az utóbbi időben, és hogy mennyire nem éltem.
Persze neki más meglátásai voltak, talán ő soha nem is szeretett volna (így) élni. De én csak újra megbizonyosodtam, nekem pezsgő élet kell, nem az az állóvíz, amibe belecsöppentem.

Aztán egyik dolog követte a másikat, engem felvettek Doha-ba, őt pedig nem, és életem legnagyobb lehetőségét nem szeretném eldobni, még akkor sem, ha életem szerelméről lenne szó. Márpedig, ha ő nem tudja e döntésemet tiszteletben tartani, talán nem is szeret eléggé, talán nem is Ő az.
Én legalább is úgy gondolom, nem így kellene éreznie. Nem azt kellene látnia ebben a szuper ajánlatban, hogy én hogy fogom őt megcsalni és hogy válok majd teljesen más emberré. Hanem azt kellene látnia, hogy legalább az egyikünknek megadatott, hogy végre ki tud szakadni ebből a szar kelet- európai megbélyegzett életből, a gyakornokságból, és valami egészen jó dolgot tehet le az asztalra. (És nyilván nem örökre szóló dologról van szó!) De ő valamiért ezt nem érti meg, nem látja át a helyzetet és talán nem is szeret. Mert ha szeretne, mellettem állna, támogatna, nem pedig olyanokat vágna a fejemhez, hogy mindent én rontottam el (persze durvább kifejezést használva), én rontottam el az életét, és miattam nem lesz belőle senki.

Én pedig máshogy gondolom, úgy gondolom, mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. És én meg is ragadom a saját lehetőségemet, mert Carpe Diem!