me has robado el corazón...no me queda nada más

Egészen fizikai a fájdalom, mikor arra ébredek, hogy álmomban már megint Lanzarote-n jártam.
Rossz felébredni, és rájönni, hogy nem ott vagyok, hogy nem süt a nap, nem vehetek fel fürdőruhát, hogy szabadon és vidáman végig sétálhassak az utcán vagy az óceán partján.
Fáj, hogy ezt az érzést nincs kivel megosztanom, mert tudom, hogy nem kíváncsiak rá. Tudom, hogy azt gondolják, hülye vagyok. És talán igazuk is van, de valahogy nem tudok ezen továbblépni, nem bírom kitépni a szívemből ezt a gyönyörűséget, és néha pusztán csak gyötrelem itt lennem.
Annyira ambivalens minden az életemben, itt ahol megvan mindenem, nem érzem és nem tudom jól érezni magam. Miért?
Néha már egészen haragszom Lanzarote-ra, hogy tudott ennyire átformálni? Ugyanakkor hálás is vagyok, mert lerázott rólam minden felesleges vackot, és jobbá tett.
Most ebben kell valahogy boldogulnom. Több- kevesebb sikerrel megy is, élni a mindennapok monotonitását, egy rohanó nagyvárosban, talpalatnyi szabadidővel, zord téllel és egyedül.
Magam választotta magány ez most, mert nem vágyódom ezekre az emberekre.
De mi a baj velem?
Miért nem tudok örülni annak, ami most van?
Miért vagyok szerelmes Lanzarote-ba?

Hát ezért!
Egyszerűen nem lehet nem szeretni!