22

Most mikor elkezdtem ezt a bejegyzést megírni; 23.47 van. 13 percen belül betöltöm a 22. életévemet. Fura érzés. Leginkább azért, mert nem érzem magamat ennyinek. Talán ha elosztanánk kettővel, közelebb állnánk az igazsághoz, mert belül még ezt érzem. bár mostanában a sok-sok aggodalom adott egypár plusz évet, vagy inkább hónapot(?).
Nyár közepe van, holnap van a szülinapom, itthon ülök és gondolkozok az életen. Olyan régen nem tehettem ezt. De most valahogy nem hiányzik, nem szeretném ezt csinálni most. Szeretnék más dolgokat csinálni. Valahol máshol lenni most, valami tó vagy folyóparton. Bort iszogatva nézni a csillagokat. És beszélgetni.
Hirtelen tehetetlennek érzem magamat. És unalmasnak. Pedig tudom, belül, hogy nem vagyok az.
Úgy érzem, mintha egy icipici életkedv kiveszett volna belőlem, mintha alábbhagyott volna bennem mindenféle vágy a tettek iránt. De ez már jó jel, hogy felismerem és kimerem mondani. Mert nagy dolog az ilyet kimondani, mert ha már kimondod, azzal bebizonyítottad a gyengeségedet, ugyanakkor a vágyat, hogy szeretnél rajta felülkerekedni. És igen, én pont itt tartok most.
Nem azt mondom, hogy nem vagyok boldog. Jaj dehogynem!
Ilyen boldog még életemben nem voltam. Mert megtaláltam azt amit kerestem és ő is megtalált. Egymásba botlottunk.
Csak szeretném, hogyha nem vagyok vele, is boldog lehessek.
De most rajta kivűl üresnek érzem magam.
Itt a nyár, és én magam vagyok.
Ez Gyengeség, jól tudom.
Talán meg kellene fogadnom valamit, a következő évre. Ami páros, és én nem szeretem a párosakat, de emiatt, most, duplán; változtatok.
Igyekszem mégjobban kinyitni a páncélt.
Milyen szép ma az éjszaka, az égbolt.
Olyan jó érzés újra írni.
Talán ezen az úton indulok el megint.