fiatalon a halálról -ciklus-

A halál szele

Egyszer elmegyek

S betakarnak majd fekete fellegek

A halál közeleg

S én többé már nem lehetek veled

Kevés volt a sok elcsépelt szó

Elmúlt percek alatt, hiába volt szép és jó!

Meghalt kettőnk között a láng,

Kialudt! S többé nem lobog már.

Fekete fátyol takar be

Közel a halál, érzem már itt a szele

A dombok felöl halk hangok hívnak

Hogy véget vessenek ennek a kínnak

Mi lelkem agyon kínozza, megöli

Vétkem akkor sem mossa le, Megőrzi!!

A halál és én

Gyere csak zord halál,

Csak te vagy ki rám vár!

Fedj be fekete lepleddel

Legalább te ne engedj el

Vigyél magaddal a mélybe

Oda hol nem kell többé félnem.

Oltsd el életem gyertyáit

A magány úgyis megvár itt.

Az egyedüllét könnyei leperegnek rólam

Elmúlt magányom, amiben voltam

Elsötétült minden

El kell mennem innen

A hangok is oly távolinak hatnak már

Életem apró darabkája is messze száll

Csak ketten lebegünk még

A zord halál és én

Bele a rút feketeségbe

De bátran nem félve

Neki a nagyvilágnak

Ha elmész,

Szívem is megy veled

Én is mennék,

De nem mehetek.

Reményvesztett leszek,

Magányos, akár egy otthontalan

Megrepedt a lelkem

Te repesztetted meg, tudom akaratlan.

Vérző szívemben a kés,

Ki a tükörből visszanéz.

Akár egy elítélt,

Ki valaha is félt.

Ki a végső szóra vár,

Hogy végre megöljék már.

Ereje fogytán van

Tudja, Meghal ö, már ma!

Lecsukódik már a szeme,

Többé ö sem ellenkezik vele.

Elszáll teste akár a szél,

Porszemként is útra kél.

Neki a nagyvilágnak

Hisz rá új utak várnak

Ha egy régi test kifáradt

Új élet vág neki a nagyvilágnak!

Csak a kisgyermek…

Csak a kisgyermek

Ő nem érzi csak a veszedelmet

Mely most ránk vár

Gyorsan jön akár a halál

Dermesztő hidegséggel tölt el

Ahogy perceink lassan lepörögnek

Minden mi szép volt

Már, mint te, csak holt

Eltűnt a ködbe

Mind meg lettünk ölve

S gyilkosunk az élet

Ami nem adta a kértet

Mire oly áhítottan vágytunk

S mostantól hiába is várjuk

A téli erdőt a tavaszi váltja

De mi a tavasznak fordítunk hátat

Testünket belepi a sok virág

S halkan életéért kiált

De gyertyája kihunyt már

S örökre betemeti a komor, magányos, homály!

Z

A fekete felhő lopta el lelkünk

Senki sem támogat, csak lebegünk

Érzelmeink a magasba szállnak

Gondolataim is csak feléd járnak

Lepereg előttünk életünk filmje

Nem jó ez nekünk itt se, így se

Együtt vannak, de félre néznek

Nem jó nekik se halál, se élet

A te szemedbe is csak a hamis jut

Nem szépet kapsz tőlük, csak mi rút

S mindent ami, hamis hazug

Nem tudják mért történt, mondják: csak úgy

A lány és a fiú egymást öleli

De érzelmeik másokét követik

Egy helyre néznek de tekintetük üres

Olyan távoliak pedig oly közel ülnek

És egyre csak süllyednek a földbe mélyen

Ahelyett hogy rájönnének ez nem az élet

Ami kell, nekik s küzdenének

Feladták már, ennyi a szerelmének

S csak akkor döbbenek rá, hogy nem voltak boldogok

Mikor egy síron majd Z neve lobog!