kérdőjel

Csak járom az utcát. Vagy éppen teljesen mást csinálok. A cselekvés nem számít, csak az, amit viszek magammal mindenhová. Mintha egy kis batyuba becsomagoltam volna, húzom magam után.
Belepakolok mindent, ami a bensőmben már nem fér el. Félek néha, mi lesz, ha egyszer majd kifakadok.
Ilyenkor csak nézem a körülöttem levőket, velük vajon mi van?
Elsétálnak mellettem az utcán, beülnek mellém a padba vagy együtt utazunk.
Bennük vajon mi van?
Csak én vagyok ennyire tele? Annyira, hogy mindig úgy érzem, túlcsordulok.
Nem tudok létezni csak úgy, a semmiben. Folyton gondolatokkal vagyok tele. Egyikből szövődik a másik és terebélyesedik. Nem úgy, mint a fa, hogy sok-sok kis gyökérből összeáll a törzs, hogy aztán az ágakban ismét szét válhassanak. A fa olyan, mint a szeretkezés. Közel húzni magamhoz, de aztán ha elvettem amit akartam, kilökni, kitaszítani bármi áron.
Bennem a gondolatok másként vannak, volt egyszer, valaha egy piciny gondolatszikra, ebből ered minden. Ebből lett egy aztán kettő majd három és négy... a végtelenségig. Majd minden egyes gondolatot követett a következő és hozzájuk is csatlakoztak. És így tovább, mondom, a végtelenségig.
Sosincsen nyugalom, a gondolatok mindenben társaim.
Csak azon töprengek el nem kevésszer, vajon más is így van vele?
Nem tudom!
De elképzelni nélküle magamat képtelenség.