párizs

Nem tudom, hogy az őszi idő teszi e vagy csupán vonzalom okozza, de nagyon érzem Párizst.
Érzem a Szajna illatát. A Művészet nyomait mindenütt.
Calvadost iszom álmomban dr. Ravic-cal. És állok egy újságpapírból kreált fejfedővel, a diadalív alatt, védve magam az őszi eső kemény cseppjeitől.
Nagyon érzem Párizst!
Szeretném élni. Csak egy napra, ha lehetne. Meggondolatlanul felszállnék egy repülőgépre, meginnék egy finom vörösbort, mely adna piciny bátorítást, hogy; igen, miért is ne?
Úton odafelé biztosan nem gondolkoznék, az töltené ki minden percem, hogy végre Párizst láthatom.
Mikor leszállnék a gépről, csókkal köszönteném, mely megrökönyödést váltana ki az emberekből, ugyanakkor nem zavarna, hiszen nem a külvilágért jöttem, nem erre vagyok kíváncsi, engem maga a város vonz magához, mágnesként. Ámulatba ejt a művészet, a színek és a fények. S szeretnék én is közülük egy lenni, egy szín vagy fény. Talán én lehetnék a vörösen izzó éjszakai fény vagy a hold vakító halványsárgája, a fű zöldsége, az égnek a kékje.
Átsuhannék, halkan a Louvre termein, éjjel a csillagfényt az Eiffel- toronyból csodálnám és a Szajna parton várnám a napfelkeltét. A nap felkeltét, mely valami újat (tán jobbat is) hoz majd el.
De én már mennék is haza, haza a rideg valóságba az álomból, addig, míg ki nem durran, akár egy buborék.
Aztán minden újra a régi lesz. De az álom nem vész el, a semmibe.
Csak én tudok róla, én voltam ott, egyedül és Párizs.
Eggyé váltam a Notre Dame falaival, a Louvre üvegbúrájával és Remarque-al.