péntek13

Mert az ma van. De nem érzek vele kapcsolatosan semmit sem. Csupán azt, hogy magam vagyok. Nem is tudom mennyi ideje volt, hogy így, ilyen szinten magamra tudtam figyelni.
Ma meghallom még a legmélyebbről jövő, leghalkabb hangokat is. Ma ki tudom kapcsolni a külvilágot is. (Más kérdés, hogy most nem ezt akartam)
Csak ülök és nézek magam elé, hallgatom a kispált. Kisebb fajta melankólia járja át a testem. Becsukom a szemeim és beleborzongok egy-egy akkordba.
Azt képzelem, hogy már ott vagyok benn, a tömeg közepén és visz magával, akár egy erősebb fuvallat.
S ott akkor már csak az öröm van. Ami fájt, azt kipakoltam magamból ott és tovaszálltam.
Érdekes, hogy mindenki oly távolinak tűnik nekem ma, s egyedül a zene van velem, meg a gondolatok.
Egyet- egyet felpörgetek gömbölyeggé, nézem-nézegetem, de félre gurul, majd később még visszatérek.
Amit ma teljességnek érzek, az a zene. Amit ma meg akarok élni, az a zene. Eggyé akarok válni vele. Hogy újra önmagam lehessek. Hiszen a zene vetkőztet és öltöztet egyszerre.
Ledobjuk a ránk erőszakolt maszkot és álruhát, s ott állunk meztelenül, de ez a meztelenség nem a szó szoros értelmében értendő. Ez a meztelenség öltöztet. Öltöztet érzetekkel, illatokkal.