hóesés

Ha most valaki azt mondaná, hogy minden kockázat nélkül, megtehetek bármit, én kifutnék az utcára.
Érezném az apró pelyhek érintését az arcomon, azt a fehérséget, ami, akár fekete szemceruzám nyomát, lemosná rólam egész életem minden sötétségét.
Megfürödnék a hóban. S megfürödne a lelkem is.
Először a csizmámat venném le átfagyott lábaimról, majd kibújnék rögtön a nadrágból s a harisnyámból is. S csak állnék ott meztelen lábakkal. Átfagyott, merev lábujjaim gyorsan dugnám a hónak mélyére, menedéket keresve.
Majd szép lassan megválnék meleg, téli bundámtól s a mély lila garbótól, amely szívemnek mindmáig oly kedves, hiába kopott és fakó már az évektől.
Most itt állnék előtted éjszaka, teljes meztelenségemben. Csupán néhány hópehely takarná be testemet. S akkor én letérdelnék előtted s imádkozni kezdenék. Imádkoznék s köszönetet mondanék érted, téli éjszaka. Ahogy térdeim érintenék a jéghideg, néhol már megfagyott havat, testem nem bírná tovább, testem megingana.
A hideg járná át testem, mégis melegség öntene el. Feküdnék a hóban, fejem felett a téli éjszaka csillagaival s a teliholddal. A hó érintené meztelenségem. Fentről haladna lefelé. S én szeretkeznék a hóeséssel. Először csak lágyan, finoman érintkeznénk. Majd egyre hevesebben. Addig tartana az élmény, amíg rá nem jönnék, én és az univerzum; egyek vagyunk.