mert nincs meg a kincs, amire vágytam

Mert nincs meg a kincs, amire vágytam.
A kincs amiért porig égtem.
Itthon vagyok, itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben

Ó,igen. A melankóliámra teljesen ráillik Kosztolányi Dezső minden egyes szava.
De minden jó valamire. A melankólia segített hozzá valamihez, egy nagy lépéshez az életemben.
Eddig általában úgy volt, hogy elhittem bizonyos dolgokat - magamról -. S valahogyan ez a lélekállapot adott egyfajta megvilágosodást a számomra, hogy álltatom magamat.
Nem szeretnék felsorolást tenni, na de azért mégis;
Már évek óta vágytam/vágyok arra, hogy valami különlegeset hozhassak létre.
S az évek során olyan sok mindenbe belekaptam.
Elkezdtem verseket írni, először csak viccből, aztán később már komolyan gondoltam. Komolyan? Pedig talán ezzel rontottam el mindent. Hiszen 1-2 napon belül úgy döntöttem, hogy na, most akkor ezek versek lesznek, úgy Isten igazából.
Pedig nem volt jó, egyik se. Beleírtam mindent, ami bennem volt. A depressziómat, rezignáltságomat, ambivalens érzelmeit, a hitemet, az angyalokat és minden egyes sós könnycseppemet.
De ma már valahogy mégsem tartom hitelesnek az egészet. Úgy nézek vissza, hogy bizony, ez túl erőltetett volt részemről. Hiszen valami nagyot akartam, de erőltettem, folyvást erőltettem.
S volt idő, mikor eltelt akár 10-12 hónap is anélkül hogy írtam volna akár egy sort is, de megvoltam nélküle. S évek múlva újra éreztem, hogy írni kell.
De ma már nem vagyok biztos benne.
Egykor azt hittem, a versekkel valami óriási alkotok. Valamit, amit még előttem nem tett meg senki sem. De ma már belátom, hogy olyanok akár a pocsolya, benne csillog arcom, szemeim. Csak egy tükör, ami a másodpercek változásával torzul.
A versek mellett úgy döntöttem, fotózni is fogok. El is hittem, hogy valamennyire van érzékem hozzá. Mondván; csak a gépem sz*r, de magamból igyekszem a maximumot kihozni. Hát ez is egyfajta önálltatás volt. Aki jó, a legpocsékabb kamerával is csodákat művel. S nyilván én nem tartozom ebbe a kategóriába. Pedig hogy szerettem volna kifejezni magam, s azt, ahogy én látom a körülöttem lévőket s a külvilágot. De valahogy ami a fejemben volt, sosem volt hasonlatos a valósághoz, amit kihoztam belőle.
Ami pedig mostanában magával ragadott, az a művészettörténet. Különösen a festészet iránt érzek hatalmas vágyat és késztetést.
És ezzel kapcsolatban vagyok és voltam is mindig a legreálisabb. Sosem álltattam magam. Pedig mit meg nem adnék érte, ha csak egyszer tudnék festeni egy igazán csodaszépet.
De ez nem panaszáradat. Csupán belefáradtam abba, hogy önbecsapások között élek.
Hatalmas és égető szükségét érzem a művészetnek életemben.
De belátom, hogy én nem vagyok az.
Pedig mindig is vonzott ez a világ.
Vagy bárcsak sikerült volna megtanulnom gitározni, akár a legprimitívebb akkordokból álló dalt is, mint például a 'Ha én rózsa volnék'. S mellé énekeltem volna is, de az se ment.

Ez nem egy depresszív hangulatú blog bejegyzés akart lenni, csupán egy vallomás.
Egy vallomás magamról, s ezáltal egy tükör.
Tükör, hogy próbáljam elfogadni magam és végre megtalálni a helyes ösvényt s próbálni kevesebbszer letérni róla, ha lehetséges.