villanykörtehold

Hogyha most tehetném, fognám minden múltbéli emlékképemet, mosolyokat, sírást, vörösbort, pipafüstöt, dallamokat, koncerteket, a sok-sok színes forgatagot és belepakolnám nagy barna papírdobozokba. Mindent szépen szétválogatva. Külön a zenét, külön a verset, külön a bort, külön a nevetést. Sőt, minden egyes szót külön dobozba rejtenék el. Az érzelmeket pedig összekötném s egy léggömböt kötnék hozzájuk.
Szeretném ha ezek a dobozok aztán elúsznának a Dunán, messzire. A léggömböket pedig felrepítené a hűvös téli szellő és meg sem állnának hosszú- hosszú ideig.
Szeretném most már igazán megtudni, ki vagyok. Ki vagyok, úgy ha a rengeteg negativitás terhe lehull rólam, ki vagyok, ha önmagamként viselkedhetek. Ki vagyok, ha csak a jó érzések, érzetek maradnak meg bennem.
Most megpróbálhatok végre önmagamért élni s nem hinni el, mikor azt mondják az emberek, hogy nem vagyok tiszta, vagy ha azt mondják, tiszta vagyok, de tudom én is, hogy legbelül egyáltalán nem így gondolják.
Végre eljutottam odáig, hogy elfogadjam az egyedüllétet. Eddig csak névlegesen egyeztem ki vele. De ma végre tudatosult, hogy ez nem a magány.
Talán, ha jobban belegondolok, tényleg nincsenek olyan emberek, akikkel teljesen megérthetnénk egymást. Eddig hittem bennük. De ez csak látszat megértés volt, azt hiszem. Itt az ideje, hogy kinyissam az ajtót azoknak, akiknek eddig nem akartam. Egy másikat pedig bezárok, aztán egy szép lilás-vöröses függönnyel eltakarom.
És új mosolyom lesz a világra. A szemem csillogása is megváltozik majd. És kedvesebb leszek, nyitottabb a környezetemre. És segítek, mégha nem is kérik. És nem nézek vissza. Megbecsülöm amim van, amim tényleg van.
És mindenhol tisztaság lesz.