én változtam

Én változtam. Én változtam meg.
Oly sokáig nem éreztem elég erőt, hogy mindezt beismerjem.
De ma tudatosult.
Ültünk egy füstös kocsmában, söröztünk, hallgattam őt, mint régen - rettentő jó hallgató tudok lenni, beletekintek a másik szemébe, és iszom, iszom a szavait, teljesen rá tudok koncentrálni és ilyenkor vele rezgek -.
De ma nem igazán ment, azt hiszem, hogy megrekedtem. Csak ültem ott és vártam, vártam valamire, ami csak nem jött el.
Nem tudtam már figyelni. Mert nem érdekelt.
Úgy éreztem, már olyan mindegy, hogy mit mond. Ha akarnám, meg is játszhatnám, hogy figyelek rá. És valóban, tényleg figyeltem egy darabig.
De aztán rájöttem, rettentő nagy űr keletkezett közöttünk.
Ő alakította vagy én? Nem tudom! De már nem az igazi.
Pedig rengeteg olyan ember van, akivel akár évek múltán is, ha találkozunk, figyelünk egymásra. De vele nem. Érdekes, hogy pont vele nem.
Talán az a baj, hogy ő is csak zúdította rám az információk tömkelegét, és meg mint általában, hallgattam.
Néha már nem szeretek megszólalni se. Mert én szeretem a csendet, ha néhány percnyi meghitt csend vesz minket körül, addig rendszerezem a gondolataim és tudatossá válik bennem, hogy miről is szeretnék beszélni.
De vannak emberek, akik ezt belém fojtják. Ő is belém fojtotta a szót ma.
Különben is, hónapok után olyan nehéz bármiről is beszélni.
Ilyenkor először úgyis a felületesség, a felszín van.
Lassan törnek fel az igazán mély érzések, gondolatok.
Talán ilyenkor jobban járok, ha inkább kiírom magamból, ami bennem maradt.
Tudom, hogy az utóbbi időben sok embert kellett elengednem, mert véget ért a közös utunk.
De nem akarom, hogy mindenki elmenjen.
Azt szeretném, hogy akik maradnak, figyeljenek rám.
Ahogyan én is rájuk!