tökéletesség

Valamit mégiscsak megérezhettem. Nem hiába vártam annyira ezt a hétvégét.
Végre nem kellett dolgoznom, és azt érezhettem, hogy újra normális emberként élhetek meg egy hétvégét, mint azok az emberek, akik normális ütemben dolgoznak hétfőtől péntek délutánig, abban az időben, amit valaki már évekkel ezelőtt kitalált. S ami szerint igazából senkinek sem kellene élnie, de most, valahogy az az érzésem, én is erősen a rendszer részévé váltam az évek alatt s már egy apró változás is óriásként hat.

Szóval ez volt az első szabad hétvégém egy ideje. Sok mindent terveztem erre a 2 napra, de legfőképpen rengeteg pihenést és egy Quimby koncertet, amire úgy nézett ki, hogy egyedül kell majd mennem, de már-már kezdtem megbarátkozni is a gondolattal és értékelni azt.

Aztán szép sorjában alakultak, formálódtak a dolgok. Krisztinek sikerült úgy intéznie, hogy el tudott szabadulni az étteremből szombat délutánra, ráadásul sikerült jegyet szereznie pont elém. /tökéletes időzítés!/

Péntek délután pedig, mikor már kb. félúton voltam álom és valóság között, csengettek. Félkómás állapotban mentem ajtót nyitni. Közben morgolódtam is, hogy miért nem tudja a Zsuzsi kinyitni az ajtót.
Aztán mikor a fordulóba értem, elakadt a lélegzetem is.

Életem egyik legjobb meglepetését kaptam erre a hétvégére: Ádámot!

Az egész családom be volt avatva a meglepetésembe, és én semmit sem sejtettem.
Csodálatos volt ez a hétvége. Ádámmal teljesedett ki igazán.
Pihentünk, filmeztünk, söröztünk, boroztunk, főztünk, pipáztunk /annyira, de annyira szeretem ezeket a dolgokat csinálni vele. Egyre inkább győződök meg arról, hogy ő a legjobb barátom is egyben. Ő az, aki engem mindig teljes mértékben megért./

A Quimby koncerthez meg igazából kár is lenne bármit hozzáfűzni.
Felesleges, mert annyi mindent ad, hogy elmondani is lehetetlen, de majd még írok róla a héten valamikor. :)