teátrum

Lassan éjfél van rám meg most jön rám a "blogolhatnék". Igazából hagynám is a dolgot, de olyan kevésszer van mostanában, hogy egyszerre lenne kedv is meg ihlet is, hogy ennyi áldozatot megér.
Igaz, holnap megint 5-kor kell kelnem és megyek dolgozni fél 7-re, a héten már harmadszor, de utoljára, és valahogy, mikor kimondom azt, hogy utóljára, mintha ezzel együtt erőre kapnék. Máris fittnek, kipihentnek érzem magam. Már csak 8 és fél óra "semmittevés" a recepción és enyém egy teljes hétvége.

Végre. Hetek óta nem volt már egy szabad hétvégém. Rossz érzés bemenni dolgozni egész hétvégén, szombaton is, vasárnap is reggeltől estig.
Ezáltal sikerült rájönnöm, mennyire is fontosak nekem és hogy szeretem én a hétvégéket.
A szombatot, amikor délig alszom és nem csinálok később se semmi különöset.
A vasárnapot, ha sikerül 11-ig felébredni és elmenni a templomba, majd egy vasárnapi ebédet, a családdal.
Még a vasárnapi meddő politikai és morális, etikai viták is hiányoznak.
És az aperitív italok a húsleves előtt. Meg a sok jóizű bor, amit - leginkább apuval - elfogyasztunk az ebéd alatt.

De most szabad leszek a hétvégén. Ráadásul szombaton quimby koncert. Amire jelen állás szerint egyedül megyek, de nem számít.
Más megvilágításból fogom látni a dolgokat így, azt hiszem.
Talán majd itthon megiszom előtte egy jó kis vörösbort és beülök a hangulatos koncertre a színházterembe. Épp elég közel fogok ülni ahhoz, hogy mindent lássak, mégis érezhessem, hogy a tömegben vagyok.

Egyébként ma arra jöttem rá, hogy mindig csak mondom- mondom, hogy annyi minden változik. De mégis, képtelen vagyok a változást, az űrt kitölteni. Mintha félnék (?)
Magam sem tudom.
De úgy döntöttem, eztán más lesz.
Talán a quimby-vel elkezdődik valami. Egyedül még úgyse voltam koncerten - ha a fesztiválos szétszakadásokat nem számítjuk - .