Mióta elkezdtem dolgozni (1 hónapja) kicsit olyan érzésem van, mintha megváltozott volna valami - ilyen rövid idő alatt-. Talán mintha megérett volna bennem valami, legbelül. Mintha felnőttem volna ?!
Nagyon sok szabadidőm van, talán több is, mint az iskola alatt. Mégis, az idő csak úgy elrepül velem.
Nagyon sok filmet nézek és olvasok, meg nyelveket tanulok.
és közben beköszöntött a tavasz is. De sosem tudom igazán kiélvezni.
Ez még nem az igazi Tavasz (nagybetűs). Mert reggel mikor 5 órakor kidob az ágy magából (vagyis a munka hívogat) még reszketek és dupla takaró alatt húzom fel a farmeromat és a vastagpulcsit, hogy ne fázzak a recepción.
Az elhelyezkedése is olyan szerencsétlen a fallabdapályának, hogy nap nem süt be SOHA...
Este 10kor meg, mire végzek már arra sem igen van erőm, hogy észrevegyem, feljött e a hold?
Ebbe a monotonitásba beleőrülhetne az ember, ha nem lenne néhány kibúvója.
Ezek a kibúvóim a napsugarak, amik szerencsére már akkor is sütnek, ha épp szabadnapos vagyok, a találkozók, iszogatások, vizipipa gyújtások - mégha a munka miatt egyre kevesebbszer jut rá lehetőségünk , és egyre nehezebb is lesz összeegyeztetni-, a koncertek, a bulik, az igazán jó bulik!!
Amiért érdemes élni...
Egy Che Sudaka koncertért, a pezsgésért, a spanyol gitár hangjáért, a vörösborokért, a táncért, a spanyol nyelvért, az ölelésekért, az extázisért, az igazi önfeledt kacagásokért és a tombolásért, és emellett a jóizű, forróvérű veszekedésekért, aztán a békülésért!

Nehéz lenne elmesélni, milyen volt számomra ez a koncert. Nehéz lenne szavakba foglalni, milyen érzelmek kerítettek hatalmába.
Sírtam, nevettem, ordítottam, suttogtam, összefolyt álom és valóság. Leguggoltam, felrepültem, megszédültem, bepörögtem.
Vitt magával a tömeg, mosolyogtak a szemek.
Jó érzés volt egynek lennem a sok "almas rebeldes" közül.
Van, amit nem lehet szavakba foglalni. elveszítené értékét.
Itt őrzöm hát legbelül minden emlékét!