útvesztő

Akartam ezzel a címmel írni egy novellát, de végül rájöttem, hogy jelenleg annyira lefoglalnak az életemmel kapcsolatos gondolatok és gondok, hogy képtelen lennék rá, hogy életemben először egy nagyobb lélegzetvételű dolgot írjak. Illetve, nem is. Képesnek érzem rá magam, csak nem lenne jó. Nem tükrözné hűen azt, amit érzékeltetni szeretnék vele, amit át szeretnék adni általa.
Így a megírás kicsit késni fog. A lényeg viszont, hogy már megszületett a fejemben az egésznek a kerete. A főbb szereplők és a jellemek és van egyfajta elképzelésem már a történet láncolatáról is.

Tehát erről majd később.
Most a bensőmben lezajlódó dolgokról szeretnék írni. Amiket egyszerűen nem tudok kivel megbeszélni. Nem azért, mert nem hallgatnának vagy nem értenének meg, hanem önmagam miatt.
Én vagyok az, aki nem érti önmagát, aki fél kimondani a dolgokat. Mert félek a teremtéstől jelenleg.
Egyfajta erőteljes kétségbeesés kerített a hatalmába. Eleinte próbáltam nem koncentrálni rá, nevetni, szórakozni és felejteni. Hiszen épp a VOLT fesztivál kellős közepén kezdett kialakulni bennem, pont azon az eseményen ami életem elég meghatározó része immár 2006 óta. Nem hagyhattam tehát, hogy bármi elrontsa az önfeledt szórakozást.
De mióta megjöttem, tombol bennem az üresség és az elmúlás. Negatív energia van most körülöttem mindenhol és mindenben.
Érzem, ahogy egyre lefelé süllyedek ebben az állapotban.
Ha most egy filmben szerepelnék vagy egy könyvet írna valaki az életemről, most jönne a történetnek a katarzis része, ahol olyan intenzitású konfliktusok és érzelmek csapnak össze, amit emberi elme már nem képes felfogni. És akkor jönne a katarzis. És jönni is fog, mert egyszerűen, jönnie kell!
Egy valamit szeretnék most igazán. Pár perc alatt összepakolni minden lényegesebb holmimat - bár ez már magában kb. 1 hetet venne igénybe, mert annyi minden van, ruha, emlék, kacatok, hogy képtelen lennék gyors döntésre-. És útnak indulnék egy nagy hátizsákkal, bele a nagyvilágba. Elutaznék mondjuk Spanyolországba, ahol nincs ilyen pesszimizmus, mint a hazámban. Ahol képesek az emberek mosolyogni mindenen. És én mennék a napsütés után.
Aztán ki tudja, mit kezdenék magammal odakint. Biztos a kényszer hatására sok mindent kihozna belőlem ez az utazás. Óriási nyitottsággal és lelkierővel kellene ott lennem. Kellene a bátorság ahhoz, hogy kezdeményezzek, új kapcsolatokat alakítsak ki, hogy megfelelő legyek valamire, akár több dologra is. Gondolok itt azon dolgokra, melyek teljesítése közben már nem egyszer elbuktam az utóbbi időkben.
Most azt érzem, mindenem elveszett. Pedig nem így van.
Egy jóbarátok idézet Rachel-től:
"De hát, volt egy tervem. Most pedig minden összeomlott, minden olyan...zazás!"
És én nem akarok belezuhanni még jobban ebbe a depresszív hangulatba.
Úgy érzem most vagyok a legmélyén.
Néhány pillanatig azt éreztem, hogy feladok mindent, amit eddig építgettem.
Pedig tudom és tudtam is, hogy ezt nem szabad. Tudom, hogy van bennem elég erő, még több erő. Tudom, hogy még nagyobb dolgokat is képes vagyok létrehozni, hogy még többet is elérhetek, csak akarnom kell. Abban is biztos vagyok, hogy véletlenek nincsenek, és hogy a sors nekem ezt írta meg.
Szóval tudom, hogy most ez kellett nekem. Ki kellett fordulni önmagamból (hiszen engem jóformán soha semmi nem viselt meg így, ha valami nem sikerült, úgy voltam vele, hogy jólvan, nembaj, felállok és folytatom, majd még erősebben), mert elfáradtam. Életemben először mocskosul fáradtnak éreztem magam, már elnézést a szóhasználatért. Nem is fizikai, hanem mentális fájdalom lett úrrá rajtam.
Mielőtt eldöntöttem, hogy megírom ezt a bejegyzést, süllyedtem a legmélyebbre.
Csak ültem vagy feküdtem a sötétben. Már nem volt kedvem se a zenéhez, se a filmekhez, se az olvasáshoz, sőt, még a napsütés is taszított.
Tudtam, hogy ez az én gödröm legeslegalja. Innen már csak fölfelé vezethet az út.
Eljött a pillanat, mikor magam mögött kell hagynom ezt az állapotot, a nihilt, amibe belelovaltam magam.
Persze most még nincsen konkrét tervem, nem tudom, hogy milyen távolabbi terveim lesznek.
Mostantól szeretnék csak a jelenemre koncentrálni. A jelent megélni, teljesen.
Most megiszom egy kis pálinkát, ami majd egész jól elzsibbasztja az agyamat. Majd alszom egy jót, hátha már képes is leszek álmok nélkül, mélyen, egy kellemeset aludni.

Most, hogy ezeket már megírtam, kezdek picikét feljebb is hangolódni. Jól esett kiadni, ami bennem van. De valahogy arra most nem igen volt igényem, hogy mással beszéljem meg ezeket a dolgokat.
Csak önmagamra szeretnék koncentrálni.