és a végén mindenki összeáll egy képpé

Így elsőre belegondolva, annyi meg annyi emlék köt a zenekarhoz, hogy nehéz kiemelni a legfontosabbakat.
Az első mégis egyszerűbbnek tűnik, mivel pontosan 7 éve, mikor körülbelül 16 éves lehettem, egy barátnőm elhozta nekem kazettán a Holdfényexpresszt. Mikor egy másik barátnőm ezt a kazettát meglátta nálam, nevetve fordult felém és maró gúnnyal megjegyezte: „Jaj Anna! Neked ez úgyse fog tetszeni! Te meg a Kispál…!”
És igen, Én meg a Kispál! Azóta is.
Aztán jöttek a koncertek, eleinte többnyire Győrben, a PÁGISZ-ban, amik után mindig átmentünk bridge-be, mivel Győrben ez (volt) az egyetlen normális hely. Persze Lovasiék is jól tudták ezt.
Egy alkalommal a Dióssy valahogy elkeveredett a többiektől. Ő a bridge-ben volt, míg Lovasiék egy kocsmában kb. a város másik felén. (Ki tudja, ez hogy történhetett?)
Valahogy beszédbe elegyedtünk az Ákossal, aztán megkérdezte, tudjuk e, hol van az a kocsma, mert őt jól itt hagyták. Természetesen tudtuk hol van, mert 10 percnyire lakom a helytől.
Szóval meg lettünk invitálva mi is, mondta a Dió, hogy menjünk előre, fogjunk egy taxit. De valahogy nemigen sikerült a Földön maradnunk. Már jó ideje nagy kedvence volt mindkettőnknek a zenekar és nem akartuk elhinni, hogy most velük fogunk kocsmázni.
Úgyhogy a taxi fogás valahogy nem sikerült, amiért persze Ákos rendesen le is oltott bennünket, hogy nem igaz lányok, ezt is én csináljam?
Aztán végül is eljutottunk a kocsmába, ahol ott voltak a többiek, bár úgy rémlik a Kispál nem volt ott. Mi pedig leültünk szépen a Lovasi és a Lecsó közé, ők pedig úriember módjára előbb bemutatkoztak aztán rendeltek nekünk 1-1 jóféle szilvapálinkát.
Mivel még abban a korban voltunk, elkattintottunk pár közös képet majd kértünk aláírást is.
Persze ez általánosnak tekinthető dolog, de a mellékelt fotón szeretném mutatni, hogy ez valamiért mégiscsak különleges. Ugyanis az első években még nem ismertem annyira minden albumukat és számukat, de valamelyik koncerten a 0 óra 2 perc a kedvencemmé vált.
Még a tesóm nyomtatta ki egyszer a dalszövegét, de kifogyott a tinta és ezért ceruzával pótolta ki a részeket. Ezt vittük erre a koncertre és próbáltuk memorizálni. Mikor ezt megmutattam a Lovasinak, mondta, hogy neki is jól jönne egy ilyen, aztán aláírta.
Ez volt az első meghatározóbb emlékem. Aztán persze mentünk mindenfelé koncertekre, a különböző fesztiválokra, VOLT-ra, Szigetre, Művészetek Völgyébe, SZIN-re, voltunk sok csendesülős koncerten, tokkal vonóson és rengeteg zajos- állóson, amik természetesen a legjobbak voltak.
A Dióssy pedig volt, hogy meg is ismert minket egy-egy „after-party” alkalmával, mi voltunk a taxis lányok, ami nagyon jól esett nekünk.
Az évek alatt rengeteg közös képet csináltunk velük, de a legemlékezetesebb mégis ez a talán 2006-ban vagy 2007-ben készült dunaújvárosi koncert fotó, ami rengeteg cikkben és internetes oldalakon, blogokon szerepelt.
Végül pedig mellékelek két képet a kedvenc saját gyártású Kispál pólómról, amit szintén aláírtak a fiúk, a hátára pedig lerajzolták a hangszereiket is. Számomra ez örök emlék marad!
A Kispál és a Borz meghatározója volt életünknek már a középiskola óta.
Számomra a név hallatán megannyi érzés tör elő. Ez a név örökre összekapcsolódik nekem a koncertekkel, a pogóval, a lökdösődésekkel, az első sorokkal, ami után lábunk kék zöld és lila foltos volt. A vörösborral és a házipálinkával. A koncertek közvetlenségével, ahol nem volt baj az se, ha felültél vagy netán felálltál a színpadra.
Most egy korszak lezárul bennem is, talán picit majd felnövök.
De csak; Hang legyen és Fény!

Hegedüs Anna