lopott idő

Vajon az ember, ha egyszer elkezd dolgozni, már soha az életben nem fogja tudni kipihenni magát?
(Költői kérdés volt). Sajnos tudom a választ.
Mióta elkezdtem dolgozni, tényleg nincs időm semmire. Az oly sokat álmodozott Budapestemből a munka miatt csak annyit látok jóformán, hogy alszom, metróra szállok, dolgozom, eszem, alszom. Ez megy minden nap.
Nem jó ez így, tudom, de nem tudok ellene tenni.
Szeretnék feltöltődni, jó programokra járni, szép helyeken sétálni, kiállításokat látogatni, koncerteken táncolni, gitározni, úszni, barátokkal vörösborozni de egyre ritkábban tehetem meg, mert érzem, egyre jobban fáradok.
Nagyon szeretném, ha lassan már hozzászokna a szervezetem, hogy most ezt az életstílust kell élni, és kapnék vissza energiát, nem csak folyamatosan veszítenék. Néha úgy érzem, ahhoz sincs kedvem, hogy emberek közé menjek. Lemondok szinte mindent, koncerteket, esti sörözéseket, pedig tudom, hogy nem lenne szabad. Csak gyülemlik bennem a feszültség, egyre közeledik január eleje és nem tudom elképzelni, hogy fogok lenyelvvizsgázni.
Igen, most tudom már felfogni azt, hogy elbasztam az utolsó éveimet, sőt nem csak az utolsót, az eddigieket. Mikor még csak iskolába kellett járnom és néha-néha tanulni. Most már tényleg visszasírom és szeretném csupán töredékét visszakapni, hogy picivel több időm lehessen a spanyolra és mindenre.
Rossz így beosztani az életemet. Nem szoktam ehhez hozzá. Úgy érzem, kicsúszik a kezeim közül az idő pedig valahogy jó lenne megragadni. Bármennyire is rossz, bele kell avatkoznom a saját életembe, ki kell alakítanom bizonyos kereteket, amihez mindig tartanom kell majd magamat különben teljesen szét fogok esni. És még most kell elkezdenem, a széthullás előtt.

Kell egy rendszer az életembe, kell az, hogy ne pazaroljam el azt a kevés, de annál értékesebb időmet felesleges dolgokra...