Olyan fura ez az idei év, olyan furák a hónapok. Most november van és még nem volt se őszi, se novemberi eső (szerintem). Ez is olyan fura, máskor sose fordítanék különösebb figyelmet erre, most valahogy mégis észrevettem.
Nem olyan szürke az idei november.
Tele van színnel, melegséggel, napsugárral.
Néha, mikor éppen Budán járok, úgy érzem mintha a tavasz előszele csapná meg az arcomat, és olyankor nem számít az se, hogy pirosra csípi közben a hűvös, őszi szél.
Van most az életemben egy nagy paradoxon.
A bensőm és a külvilág között.
A rendezetlenség és a rend között.
Mostanában olyan hosszú ideig elhitettem önmagammal és a környezetemmel is, hogy minden rendben van, mígnem eljutottam idáig...Ahol minden azt bizonyítja, hogy nincs. Éppen ezért írnom kell, folyamatosan, minden fájdalmat és rossz érzést szavakba kell öntenem, hogy megkönnyebbülhessek egy-egy rám rakott tehertől.
Meg kell szüntetnem az életemben kialakult függőségi viszonyaimat. Rá kell jönnöm ugyanis arra, hogy saját magamban kell megtalálnom a boldogságot. Amíg ez nem sikerül, hiába is menekülök másokba, mondván, hogy bennük jobban/jobbnak érzem magam.
Igen, a fő problémám most a tükör, és az arc, ami visszanéz rám belőle.
Szeretném úgy megpillantani a tükörképemet, hogy nem fog el közben a rossz érzés, hogy ki az az arc, aki visszanéz.
Szeretném, ha visszatudnék mosolyogni.
Szeretnék egyedül megerősödni, nem mindig másokban keresni a támaszom.
Szeretném, ha nem múlna el a jókedv és mosolyogni tudnék, őszintén.
Már csak annyit mondanék, hogy Szilvafácska! :)
No hay comentarios:
Publicar un comentario