la noche.

Néha elgondolkozom azon, hogy vajon miért nem tudom befogadni a spanyol éjszakákat, hogy ha a magyar nappalaim simán elcserélném a spanyol nappalokra.
Talán azért, mert körülbelül életemben egyszer (kb. 14-15 évesen) merészkedtem le egy olyan diszkóba, ami tényleg az. Más kérdés, hogy akkor és annyi idősen hogy a fenébe engedhettek be, mikor most se néznek többnek 17 évesnél.

És tényleg, nagyon ijesztő, hogy itt vannak körülöttem a 18-20 éves lányok, akik sokkal fejlettebbek és nőiesebbek nálam és ezáltal plusz 10 évet öregszenek, nekem meg senki nem hiszi el, hogy hány éves vagyok. Múltkor Daniela is teljesen ledöbbent, láttam az arcán azt az igazi, őszinte döbbenetet, ami egyébként nagyon jó érzés volt. Aztán elkezdte kérdezgetni, hogy mivel festem magam, meg milyen krémet használok. Hát, mondom, krémet azt nagyjából semilyet:)

Szóval a spanyol szórakozás, ami tulajdonképpen nem is spanyol, mivel mindenhol ugyanazok a szokások vannak, mindenhol ugyanazok a szar populáris zenék szólnak, és a lányok mindenhol ugyanúgy rázzák a seggüket és teszik ki mindenüket, hogy legalább egy kis időre a figyelem középpontjába kerüljenek. De mi értelme van ennek az egésznek, ha egy tömegcikk az ember?
Én rettentően tudok örülni annak, hogy nem kerültem bele ebbe a körbe, és azt hiszem ez a középiskolának és az engem ott körülvevő embereknek köszönhetem.

Pedig néha úgy érzem, ezáltal kimaradok valami jóból, de aztán rájövök, hogy ez is annyira relatív. Ha én nem érzem jónak, minek csináljam? Én nem is értem, miért akarok néha azonosulni azzal, ami nem vagyok. De mindig jó érzés végül rájönni, mit is akarok.