katarzis

Elkezdtem írni egy verset, pedig már több, mint fél éve, hogy nem írtam. Aztán rájöttem, hogy nem is verset kellene írnom, hanem dalszöveget és szépen a fejemben elkezdett átalakulni az egész és már a dallama is megvolt. De rájöttem, hogy még mindig nem tudok gitározni és a vers-dalszöveg részletbe belepréseltem annyi nyilvánvaló tényt az életem jelenlegi állásáról, hogy hiba lenne úgy kiírni, hogy mindenki elolvassa.

Különben is a mai napra azt lehetne mondani, hogy az a bizonyos pont, ahol a katarzis megtörténik a sors drámákban. Mondjuk ez sem biztos, mert sok esetben elmarad, ami még több rossz dolgot vonhat maga után. Ezért örülhetek kicsit neki, hogy nálam mégis bekövetkezett. De épp emiatt a tegnapi kijelentésem, miszerint a lelkivilágom köszöni szépen jól van, csak egy újabb önáltatás volt. Különben nem lettek volna rémálmaim, se annyi rossz érzés bennem néha-néha.

Hát most összeborultak a dolgok teljesen, hogy végre lássam be, nem csak a lelkemet mérgezik, de átmentek már fizikális szintre is és megbetegítettek.
Miközben én nagy naivan azt gondoltam szabad vagyok, végre igazán élek, akkor zártam be magamat úgy, hogy észre se vettem, a mai napig.
Az a baj, hogy ideig óráig ezt mindig felismerem, aztán megyek tovább, mintha mi sem történt volna, de most már muszáj másként tekinteni a dolgokra. Nyilvánvalóan az a nagyméretű szabadság érzés, ami rajtam volt az elmúlt időben, csak csapda volt és sikerült így elveszítenem a régi énemmel együtt az újat is. Na de akkor most mi van? Tényleg az vagyok csak, ami most van és semmi több?