fáj

Rossz újra azt érezni, hogy egyedül vagyok.
Többet nem hallgatunk éjszakákon át Nirvanat és Pearl Jamet.
Nem beszélgetünk stoppolásról és nem tervezzük a közös Road Tripünket.
Nincsenek ölelések és nevetések.
Csak a gyertya ég még mindig és a füstölő, mert mindkettő rád emlékeztet.
Még borozni sincsen kedvem, mert az utolsó kortyot együtt ittuk.
Üres a szobám Nélküled és magányos, akárcsak én.

Nem tudom, mit fogok még itt csinálni ebben a 7 hétben, ami hátravan.
Azt se tudom, egyáltalán ki bírom e itt vagy addig megfojt a fájdalom, amit érzek.
Reggeltől estig csak sírok, ülök a szobában és könnybe lábad a szemem, álmodom, és közben folynak a könnyeim. És a munkában sincs ez másképp. Vörös szemekkel a turisták rendelkezésére állni nem épp a legkedvezőbb és legjobb ötlet.

Közben azért az emberek toleránsak is tudnak lenni. A munkatársaim, még a hotel igazgatója is kedvesen, de nem tolakodóan érdeklődik, hogy bírom, hogy érzem magam.
És tudom, hogy elvárják, pár napon belül kapjam össze magam, de én attól tartok, képtelen vagyok rá. Egyszerűen azt érzem, kitépték a testem egy darabját és nem tudok így létezni.
Iszonyatosan fáj.

Nem tudom mitől tudnám jobban érezni magamat jelenleg, amire lehetőségem is van. Nézem az Amélie csodálatos életét, ami minden alkalommal feldob, felvidít, ha beteg vagy szomorú vagyok de most csak hullámokban tör föl a zokogás belőlem.

Nem jó ez így most ...