üres.

Eljutottam arra a pontra, hogy tényleg nem szeretnék több kapcsolatot.
Tegnap éjjel nem bírtam aludni, zuhogott az eső, csak forgolódtam az ágyamban, közben pedig arra gondoltam, mit csinálhatnak ők, volt barátok, szerelmek, kalandok.
Sorra peregtek le a szemeim előtt már elfeledettnek tűnt ismerős arcok, emlékek és a velük eltöltött idő.
Rájöttem, hogy már szinte semmit sem tudok róluk, kirepültek az életemből és én bezártam az ablakokat és az ajtót, volt olyan is, hogy rájuk csaptam, igazán, erőből, hogy még csak véletlenül se tudjanak visszajönni. Most pedig már bánom az egészet, igazán bánom, mert sokukkal barátságként kezdődött, szerettem őket emberileg, megtaláltam bennük azt, amihez tudtam vonzódni, valamikor szerettem is velük lenni, szerettem a közös programjainkat,ezért kerestem a társaságukat és most mi maradt belőlük?
Emlékképek csupán.

Ezért nem szeretnék több kapcsolatot, mert több embert nem tudok elengedni, most legalábbis azt érzem.
Szeretném, hogy aki jön, ne menjen el. Még ha nem is működik, maradjon meg barátként.
Persze hibásnak én is hibás vagyok, én sem teszek semmit értük, nem keresem őket, mert könnyebb így mindegyikünknek, de azért fáj egy-egy üres helyre tekinteni a múltban és magamban.