Long way down (up)

Imádom Nick Hornby-t. Egyszerűen a könyvei belém ivódnak. Minden mondatban, sőt minden egyes leírt szóban megtalálom önmagamat is.
Most épp a Long way down-t olvasom. És még itt, az öngyilkosok esetében is azt látom, hogy a zene az valami fő dologként van jelen az életben.

A legelső eszmefuttatás, ami megragadott, Jesstől jött. Mikor megérkezik JJ, rájön, hogy most már négyen vannak a tetőn, négyen, mint a Beatles, mikor megérkezett utolsóként Ringo Starr.
Aztán jönnek JJ gondolatai, amik még mélyebbre hatolnak. Ugyanis ő az igazi zenész. Egy intellektuális egyén, aki rájön arra is, hogy leugrani egy tetőről, nem méltó hozzájuk. És rájön, hogy voltaképp nem is akar ő meghalni. Inkább elképzeli, hogy ezzel a 3 emberrel fogja megalapítani az új bandáját. Bár tisztában van vele, hogy más körülmények között szóba sem állna ezzel a három emberrel, hiszen még a zenei ízlésük sem megegyező. Erre egyébként Jess is rájön, ő a John Lennon- Paul McCartney hasonlatot hozza fel. Bennük sok közös volt, egy iskolába jártak, ugyanazok a dolgok érdekelték, azokért a zenékért voltak oda, és mégis pár év alatt hová jutottak. Akkor ők, akikben csupán annyi a közös, hogy egyszerre akartak leugrani a tetőről, meddig tarthatnak ki így együtt?

Még nem sikerült a végére jutnom, de számomra világos, hogy a zene egy olyan erős éltetőerő, ami sosem fogja hagyni, hogy véget vess az életednek. Legalábbis számomra ez a Zene!
Laci azt mondta nekem, hogy Nick Hornby szerinte felületes. Azért, mert ilyen dolgokról ír, és mert a könyveiben már- már fanatikusokként ábrázolja a zenekedvelőket. De szerintem éppen ettől lesz mély az egész. Mert a zene nagyon is fontos része az életnek. Amivel olyan sok mindent ki lehet fejezni, amit másként, például szavak formájában nem lehetne. És iszonyatosan nagy ereje van. Életet, életkedvet és erőt ad. mindig!