05.25.

Először is, hülye telihold, hogy nem hagyja aludni az embert! De hogyha még csak ez lett volna a probléma…
Ez van, ha az ember hotelban lakik, és zajonganak alatta mellette vagy felette. Most az utóbbi történt; drága bolgár munkatársam és cseh barátnője vitáztak, csapkodtak és üvöltöztek órákon át. Hát ha ezt nem hallotta a mellettünk levő szobában az igazgató, akkor vagy részeg volt vagy pedig süket.
És ehhez még hozzátársultak a különböző rémképek, ahogy elképzeltem, hogy a 2 ex-barátom rájön, hogy mindketten ismernek engem és elképzeltem mindenféle pozíciókat, helyzeteket meg szituációkat, hogy hogyan beszélnek ki, és ócsárolnak leginkább. Jó kis éjszaka volt.

Ma pedig mióta csak felkeltem gondolkozom.
Rájöttem miért is nem akarok igazán hazamenni/hazaköltözni. Mert tavaly decemberben úgy jöttem el otthonról, hogy valamilyen szinten bennem volt az, hogy talán örökre. Bár ez a kifejezés drasztikusnak és túlzónak tűnhet, de úgy éreztem, meg adtam az utolsó esélyt is Budapestnek, és szép reményekkel vágtam neki megint Spanyolországnak. És még ha nem is itt képzeltem el a jövőt, azért azt hittem, majd együtt kitaláljuk, merre tovább.
De az együtt-ből csak én maradtam és az egyedüllét, ami hozzám társult. De még ez is azt mondatja velem, hogy ha lehet, akkor innen bármerre is, de ne hazafele tartsak. És hogy miért?
Hát ez igazán egyszerű, mert semmi értelme a hazának. Egyszerűen már nem tudom beleképzelni magamat Magyarországba. Megszoktam a külföldet, azt hogy nem magyarul beszélnek hozzám az embereket. Azt, hogy nem lengi körbe a légkört az a bizonyos abszolút pesszimizmus és hogy egy relatív jólét van, és még én is relatívan jól élek itt.

Néha elképzelem a jövőmet, és most már talán kevesebb koncertet és fesztivált képzelek bele. annál több utazást, új városokat, tengerpartot, hegyeket, réteket, erdőket. És ami a legfontosabb, hogy mindig új és újabb helyeket. Tehát menni, menni, sosem megállni.
Hát ma épp valahogy így érzek. De ki tudja mit hoz ki belőlem a holnap?!