unalom halom

Ilyen unalmas egymás utáni 2 szabadnapom már jó régen volt. Persze lehetett, volna sokkal izgalmasabb is, mert még a délelőtt folyamán írt a Giovanni, hogy 5 óráig bezárólag mennek longboardozni és menjek én is, ha van kedvem, de annyira nem volt kedvem még csak kimozdulni sem, hogy válaszra se méltattam. Hát nem szép dolog tudom, de végül legalább a partig sikerült lejutnom, és jó pár órát napoztam, olvastam a Gran Gatsby-t és Alt-J-t meg The Joy Formidable-t hallgattam.

Egyébként minden egyes alkalommal, amikor kimegyek a partra, fel is vidulok valamennyire. De aztán bejövök, és 1-2 óra után megint visszazuhanok abba a félig-meddig depresszív állapotba, ami nálam jelenleg konstans. A gyakori egyedüllét meg most amúgy is jól jön, egyrészt, mert nem vagyok olyan állapotban, hogy szórakoztató legyen a társaságom, másrészt pedig, mert jó lenne gondolkozni és végre értelmes döntésre jutni azzal kapcsolatosan, hogy innen hogyan tovább.

Szeretnék kikerülni a befolyásoltság alól, hogy mások miatt hozzak meg bizonyos döntéseket.
Pontosabban szólva szeretném a szerelmet és a családot, mint a 2 jelentősen befolyásoló tényezőt kizárni és nélkülük eldönteni, hogy mit szeretnék.

Tény, hogy nem a legjobban érzem magam a hotelban, főleg azután, hogy Benidormban 2 hónap alatt annyira megszerettek. De hát ez itt a Kanári-szigetek, ez teljesen más. De azért legalább már kellően otthonosan mozgok, hiszen a tavalyi évvel együtt ez most már a 7. hónapom itt.

Anya szerint az a baj, hogy sehol sem érzem jól magam és ez azért lehet, mert csak lógok a levegőben és nincsen értelmes munkám sem. Nem tagadom, van benne igazság, de még mindig nem tudom eldönteni, megérné e hazamenni és ugyanannyiért vagy kevesebb pénzért csinálni ugyanezt, esőben, sárban és hóesésben.
Persze itt meg sokszor úgy érzem, hogy nincs lehetőségem a fejlődésre, de az is lehet, hogy csak én nem érzékelem. Nyilván a nyelvtudásom is napról napra, apránként fejlődik, ahogy az emberekkel való verbális és non verbális kommunikációm is.
Az a lényeg, hogy jelenleg ahogy állok, már tudnék találni magamnak egy viszonylag jól fizető állást, ki tudnék bérelni havi 250-300 euróért egy lakást, kis udvarral meg medencével. Érdekes, mert el is tudnám képzelni az életem egy ilyen kis nyugodt helyen, meg nem is.

Van egy részem, ami elhúz innen, nyüzsgésre és pörgős életre vágyva, a másik részem pedig itt maradna és süttetné magát a napon, hallgatná a hullámok morajlását és magáénak tudná érezni ezt az életet itt. Mert itt tényleg lazább az élet, itt tényleg bármit megtehetsz, senki nem fog megszólni érte, és ez az, ami iszonyatosan hiányozna, ha hazamennék innen.
Ugyanakkor az kattog folyamatosan az agyamban, hogy tovább kellene még tanulni, jobban bele kellene merülni az írásba, a zenébe, és a turizmusnak esetlegesen olyan ágaiba, mint például a fejlesztések, a település menedzsment, vagy a világörökségek. Ehhez viszont nagy valószínűséggel innen el kell mennem, de ha innen el, akkor vajon hová? Haza Budapestre, amit úgyis megunok maximum 2 hónap múlva?

Mióta 2011 februárjában Zsófival elindultunk Santiagoba az Erasmussal, azóta nincs megállás. Hazamentem államvizsgázni aztán Barcelonában dolgoztam. Utána költöztünk Budapestre és hiába volt ott a saját lakás kényelme, én mégis az 1. munka kudarc után ismét Spanyolországban kezdtem el gondolkozni, ez volt tavaly február végén, mikor először jöttem Lanzarote-ra. És azóta meg még inkább nincs megállás. Megszállott utazó lettem, mintha késztetést éreznék egy bizonyos idő után arra, hogy tovább álljak. És tudom, hogy ez jelenleg jó, de már sokáig nem csinálhatom. De ha abbahagyom, az egy olyanfajta törés lesz az életemben, mint amikor feloszlott a Kispál. Nem is tudom, hogy ezt hogy értethetném meg bizonyos emberekkel, legfőképpen Anyáékkal, akik nyilván azt szeretnék, hogy minél közelebb lakjak hozzájuk, de mi van akkor, ha én nem otthon képzelem el az életem?
Úgy érzem, ebből erősen Rory Gilmore féle pro-con lista állítás lesz. De esetemben nem 2 opció lesz, hanem jóval több.