we used to be closer than this

Ez a bejegyzés kicsit nyavalygós lesz; előre szólok!
Bár megfogadtam magamban 1 ideje és pontról pontra erősítem is magamban, hogy nem fogom magamat mások boldogsága miatt rosszul érezni. De ma körbenézegettem facebook-on, hogy mi van rég elfeledett emberekkel, régi kapcsolatokkal, stb, stb.
Talán többet ilyet nem kellene csinálni, ha nem akar az ember depresszív hangulatba zuhanni pár perc alatt.
Tudom, nem kéne hogy fájjon, hogy mások boldog párkapcsolatban élnek, én meg nem. Hogy mások találnak maguk mellé olyan fiút, aki tényleg megbecsüli őket, nem csak lépegetnek kapcsolatból kapcsolatba, vagy (v)iszonyból (v)iszonyba.
Nem kellett az, amit a régi kapcsolatok kínáltak és már arra sem vágyom, amilyen kapcsolatokban az utóbbi másfél évben megfordultam és élni próbáltam. De akkor mégis miért fáj néha, hogy mások jól megvannak?
De talán nem is az van, hogy fáj, hanem csak, hogy 1-1 ilyen adandó pillanattal fognám magam és belevetném magam az 1. szembejövő kapcsolatba, annak ellenére, hogy tudnám, megint nem lesz jó.
Mert rohadtul türelmetlen vagyok és ez az utolsó igazi kapcsolatom vége óta látszik igazán. Görcsösen mentem bele mindenféle kapcsolatba, még akkor is, ha szinte semmi közös nem volt bennünk, ha volt a fiúban valami taszító, igen, még akkor is belementem, mert nem bírtam egyedül lenni. Hol ilyen, hol olyan kifogásokat gyártottam a környezetem, de legfőképp magam részére. A legutolsó ilyen az egyik legaljasabbik volt, csupán a szex miatt: de most komolyan, tényleg ez lennék én, hát idáig jutottam? Úgy emlékszem voltak elveim, elképzeléseim egy jól működő kapcsolatról, de talán erre még nem voltam, nem is vagyok készen. Nem kellene hát kis rossz érzés miatt belemenni egy újabb felesleges körbe. Ezt igyekszem tudatosítani magamban, különösen az ilyen napokon, mikor elfog a rossz érzés.

És a dal, ami erre a gondolatmenetre késztetett:
The Xx: Chained