Kivándorló Blues

Már hosszú ideje akarok írni egy ilyen jellegű bejegyzést, egy kisebb összefoglalót arról, hogy milyen érzés otthonról távol lenni, idegen országban élni és dolgozni.
Mostanában rengeteg ilyen jellegű cikket olvastam, főként a határátkelő blogján, de angol és spanyol nyelvű cikkeket is találtam, és bár nagyon sok pontjukkal egyetértek, azért vannak részek, amik nem egyeznek, vagy csak egyszerűen én másképp gondolom és élem meg az adott dolgokat.

1. Talán a legfontosabb megemlíteni azt, hogy a külföldi munka tulajdonképpen egy körforgás. Nevezhetjük ördögi körnek is, mert egy olyan körfolyam ez, amiből az ember, ha egyszer már belekóstolt, nem tud kiszállni. Én például mióta betettem a lábamat Spanyolország területére, nem tudok (huzamosabb időre) lelépni onnan. 2011 februárja óta vagyok kisebb- nagyobb megszakításokkal itt. Ezalatt a közel 3 év alatt a leghosszabb otthon töltött idő a fél év volt, de ez volt egyben a legboldogtalanabb időszak is az utóbbi pár évben.

2. Nem véletlenül kapta a bejegyzés a Kivándorló Blues címet, hiszen már a kedvenc zenekaraim is erről énekelnek és Lovasi is megmondta, el lehet menni, el is kell mennetek, hogy meglássátok milyen külföldön, de légyszi gyertek vissza, mert szükség van rátok. Na jó, lehet, hogy nem ugyanezekkel a szavakkal mondta, de ez volt a jelentősége a tavaly decemberi Barba Negra-s koncerten, amin természetesen egyedül voltam, mert a barátaim már elmentek én meg 2 külföldi út között épp otthon tartózkodtam másfél hónapig.
A Quimby pedig rengeteget koncertezik mostanában külföldön, és eleinte nem nagyon értettem, miért. De most már tudom, és éppen ennek apropóján írták meg a Kivándorló Bluest is.
Hihetetlen mennyire szélesedik a világ és ezáltal a lehetőségeink is benne, régen például nem lehetett olyan, hogy Quimby koncert Párizsban, Kispál Londonban vagy Bohemian Betyárs Ibizán, igaz legutóbbi akkor még nem is létezett, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy egy tényező ami régebben gátolt abban, hogy külföldre költözzek, már nincs többé. Hiszen már van lehetőségem rá, hogy a magyar kedvenceimez láthassam külföldön is. 

3. Ami még megváltozott az a barátoktól levő távolság, hiszen nem csak az a helyzet áll fent, hogy én elmentem ők meg ott maradtak Budapesten, hanem bizony az, hogy a szélrózsa minden irányába indultunk, van aki Franciaországba, van aki Lichtensteinbe. És eleinte ez a távolság engem nagyon zavart, frusztrált, de már tudok rá másként is tekinteni, hiszen minden országban van valaki, akit meglátogathatok. Csak az zavar, hogy nem tudunk naponta találkozni és személyesen beszélgetni. Persze itt van a skype és társai de azért az mégsem ugyanaz. Ugyanakkor még mindig érzem, hogy ők az én igazi barátaim, hiába vannak újak külföldön, akikkel naponta beszélhetek és elmondhatom, ami nyomaszt. Mert ez nem lesz ugyanaz, ők nem fogják érezni egy rezdülésemből, hogy most akkor mi van. Ők nem ismernek úgy és talán sose fognak, és nem is akarom, hogy annyira megismerjenek, mert én szent dolognak tartom ezt a mélységű barátságot, amit azzal a pár emberrel kialakítottam még otthon.

4. Aztán itt van a családom, illetve nem itt, hanem ott, jó messze, innét 3-4 ezer km-re, de rájuk mindenkor számíthatok. Sokszor nagyon rossz, hogy távol vannak tőlem és nem tudunk minden nap beszélni, de hazudnék ha azt mondanám, hogy csak rossz oldala van a dolognak, mert jut a jóból is bőven. Például néha örülök annak, hogy nem követik figyelemmel minden lépésemet, hogy kicsit önállóbb lehetek és élhetem a saját életem, anélkül, hogy beleszólának. Persze azért részben ez a dolguk, különösen az Anyáknak, de így legalább csak heti egyszer kapok belőle skpe-on keresztül és ahelyett, hogy minden apró-cseprő dolgommal anyához futnék, probálom megoldani őket önállóan, az ő segítsége nélkül, az teljesen mindegy, hogy több-kevesebb sikerrel.

5. Azért vannak dolgok, amik baromira tudnak hiányozni, ilyen például a túró rudi vagy a pálinka (utóbbi sajnos elfogyott 3 hónap alatt), vagy a közös vasárnapi ebédek, a misére járás Anyáékkal, Bem téri hintázás Ágival, Nagyvárad téri borozgatás, pipázgatás, Deák tér, koncertek, a macskáim, a győri és a pesti szobáim, az ágyam, a mandalás ágytakaró, a színes párnák, a füstölő gyújtás, a Müller Péter könyveim, a plakátok, az egész otthoni létem, és ami már most hiányzik, a közös karácsony. Igen, rettenetesen félek, hogy vészelem majd itt át, de úgy érzem, ez sors fordító lesz, vízválasztó, hiszen ha ez menni fog, akkor onnantól már aztán minden!

Nem tudom, hogy mit fog hozni a sors ezután, és bár van lehetőségem rá, nem tudom, tényleg hazamegyek e innen. Elkezdtem szeretni ezt a 2 böröndnyi életet is és ez segített rádöbbenteni, hogy nem kell felesleges kacatokat gyűjteni, nem kell 1000 cipő és ruha (bár lassan itt is kicsap a szekrényemből), csak a legfontosabb alapvető dolgokra van szükségem. És bár hotelszobában lakom, és még csak nem is egyedül, otthonossá és hangulatossá tudom varázsolni, elég hozzá egy jó kis zene, egy gyertya, pár jó könyv és egy jó barát, amiből szerencsére azért jut itt is. Sokáig gondoltam azt, hogy milyen rossz az üzletembereknek, hotelekben éjszakázni vagy lakni, milyen üres élet ez. De mára már nekem is az életem részévé vált ez, és meg tudtam tölteni tartalommal.
Szerintem minden csupán rajtunk múlik, azon, hogy akarjuk e vagy sem.