Ő az elsŐ!

Holnap lesz az Ágiék esküvője, Indiában. És ez a tény gondolkodásra késztetett.

Hová jutottunk ez alatt az idő alatt? Az említett idő intervallum pedig nem más, mint az a pár év, amit igazából már a "sok" jelzővel is lehetne illetni, mert annyi. 8 év azért tényleg nem nevezhető semminek. Gondoljunk csak bele, ugyanannyi idő ez, mint amennyit általános iskolában töltöttünk (kivéve azokat a kis gimnazistákat, akiknek csak 4 vagy 6 év általános iskolai év jutott osztályrészül). És ha már itt tartunk, emlékezzünk csak vissza, mennyi változáson mentünk át az általános iskola 8 éve alatt. 6 éves kisgyerekekből igazi 14 éves kis tinédzserek lettünk.
Apu hányszor énekelte el vagy rakta be a lemezlejátszóba az LGT-től a 14 című számot.

Rájöttem arra is, hogy amíg tanul az ember és amíg részese ennek az úgynevezett gépezetnek, addig ott vannak ezek a mérföldkövek is az életében, amelyekhez bizonyos kor elérésével érünk el.
10,14,16,18,20 éves leszel, befejezel sulikat, megkapod életed első munkahelyét, de aztán utána... utána mi jön?

Az első igazi kiüresedést 18 évesen éreztem. A gimnáziumi ballagás után pár nappal realizálódott bennem, hogy most már semmi sem lesz a régi. Hogy most már fel kell nőnöm, és tennem is kell azért, hogy bizonyos dolgok megvalósuljanak az életemben. Ápolnom kell a barátságokat, tanulnom kell, nem mások, csakis önmagam kedvéért és azért is, hogy majd vigyem valamire az életben. Aztán (és ez a legfontosabb), valahogy meg kell találnom az életem értelmét.

Az életem értelmét, ami több dolgot is takar, de tulajdonképpen mindegy is, mire gondolunk, mert a fontos az az, hogy ennek az életem értelének egy olyan valaminek kell lennie, amiért/akiért minden nap megéri majd felébrednem, kiszállnom az ágyból, és menni tovább.

És eltelt ez a 8 év, emlékszem pont Ágival beszélgettünk róla, hogy mennyire furcsa lesz ez így, egymás nélkül.
De valami igazán csodálatos dolog történt azután, hogy elballagtunk. Rájöttem, hogy nem az iskola az a kapocs, ami összeköt minket. Az iskola csupán egy hely volt, csupán egy mód arra, hogy megismerjem az Ágit, az Adrit és a Vikit. Mert miután elballagtunk, váltunk csak igazán jó barátokká. Persze most azért furcsa így írni erről, hiszen ezer kilométerek választanak el minket, de bármikor, ha üzenetet váltunk, skype-olunk, telefonálunk vagy ha mindannyian otthon vagyunk, találkozunk, olyan érzés, mintha sosem váltunk volna el, mintha csak kiment volna a WC-re valamelyikünk és kicsit elidőzött ott, mielőtt visszatért. Nincs szakadék, olyan mintha sosem váltunk volna el.

Épp ezért hihetetlen most belegondolnom, hogy holnap az Ági már feleség lesz. Hiába nőttünk fel, hiába lettünk 26 évesek, én még mindig 16-nak látom magunkat, holott annyit fejlődtünk és alakultunk az évek folyamán.
De jó tudni, hogy mindegyikünk életének külön és nagyon is fontos értelme van, és mi részesei maradunk a másik életének mindig is.
Mindannyian tartunk valahová, ezzel nyugtatom magam, hogy bizonyára én is lassan már a jó úton vagyok. Talán nemsoká (ez relatív) majd nekem is esküvőm lesz, és lesz egy olyan munkám, amit szeretek, és teljesen boldog és kiteljesedett életet élhetek. Addig pedig reménykedek, keresek tovább, és nem utolsó sorban, a holnapi napomat Áginak, pontosabban Ágiéknak szentelem. Legyenek nagyon boldogok!