a másik oldal

Az utóbbi időben annyit agyaltam már azon, hogy mi lesz majd, ha hazamegyek, merre tovább, stb, stb... hogy már megint szépen megfeledkeztem róla, hogy mit is jelent ez tuladonképpen.
Most (talán örökre?) elköszönök Lanzarote-tól. Bár ezt nem jelenthetem ki így, mert biztosan vissza fogok még jönni de jelenleg nem tudom, hogy mikor és éppen úgy érzem, hogy dolgozni talán már semmiképp. Pedig az utóbbi időben egyre többen mondják, hogy hülye vagyok hogy nem kérdezem meg a főnököt vagy az igazgatót, hogy felvennének e állandó szerződéssel. Mivel mindenki látja rajtam, hogy rengeteget fejlődtem és már egyáltalán nem úgy dolgozom, mint egy gyakornok.
Mi tart vissza? Végül is csak egy kérdés lenne? Bajom nem származhat belőle. De kétes érzelmeim vannak ezzel kapcsolatosan, holott a szívem egy része bizony itt maradna örökre ezen a szigeten, a napsütésben, az óceánparton, a hullámokat nézve. Egy részem nem vágyik semmi többre. De sajnos egy másik részem viszont igen. Annak hiányzik a nagyváros pezsgése és a városban rejlő lehetőségek, ezért is "menekül" el. De nagyon fog hiányozni neki minden és mindenki!
Amadeo holnap szabadságra megy és többet már nem találkozunk, így ma este elbúcsúztunk, és akkor relizálódott bennem, hogy Úristen 2 hét múlva én már nem leszek itt a szigeten!
A gondolat egy jó nagy gombócot formált a torkomban ami azóta sírás formájában jön ki belőlem. És az a vicces, hogy tulajdonképpen nem tudom megmagyarázni miért is sírok.
Annyira megszerettem itt ezt a munkát, hogy nem is nagyon tudom elképzelni az életemet enélkül ezután. Pedig rettentően elfáradtam és nagy szükségem van egy pár hét pihenésre. De egyelőre még nem tudom felfogni, hogy most a pár hét lazítás után nem fogok visszajönni, most nem úgy lesz, ahogy eddig volt. Mert tovább kell mennem, új helyeket kell megismernem.
De valahogy ez mindig így van az emberrel, hogy a végére szereti meg a dolgokat igazán.
Én legalábbis így voltam mind a középiskolával, mind az egyetemmel és életem első igazi munkahelyével is így vagyok. Bár kicsit ez is olyan volt, mint egy iskola vagy egyetem, vagy legalábbis kollégium, ha a bentlakást tekintjük.
Fura is lesz ennyiidő után kiköltözni a hotelből és "normálisan" élni, nem időre járni enni és nem úton-útfélen munkatársba botlani.
Nehéz ez a búcsú nekem, mert nagyon megszerettem a munkatársaimat, mindenféle hülyeségükkel együtt. És azt hiszem, biztosan állíthatom hogy ez a dolog kölcsönös, és a többiek is így vélekednek és szeretnek velem dolgozni.
Istenem, mennyit nevettem itt és mennyire élveztem ezt a munkát.
És azt hiszem, egészen profivá is sikerült válnom benne. Már ránézésre tudom, ki német, ír, spanyol, olasz vagy svéd. Felismerem a brit all inclusive arcokat. Az r betűt kissé megnyomom mikor németül beszélek (persze nem szándékosan) és ezért úgy hangzik a németem, mintha svájci lennék.
Szinte minden felmerülő problémára tudom a választ, szeretem ha pörög a recepció, ha jönnek a vendégek és egyszerre kell csinálni többféle dolgot, többféle nyelven. Érzem szinte fizikálisan is, hogy bővül az agykapacitásom.
Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy miért kezdtem el turizmust tanulni és a turizmsban dolgozni, hogy miért nem inkább valami magamnak való háttérmunkát végzek. De rájöttem, hogy nekem a turizmus kellett ahhoz, hogy kinyíljak. Szeretek beszélgetni az emberekkel és segíteni nekik. Szeretem, amikor hálásak nekem valamiért és amikor a visszatérő vendégek széles mosollyal köszöntenek és emlékeznek rám, sőt még azt is tudják hogy hívnak, honnan jöttem és merre tartok.
Igen, az idő nagy részét munkával töltöttem itt Lanzarote-n. Meg is látszik, hogy az hagyott a legmélyebb nyomot bennem.
És azt mondják, a munkahelyi szerelem nem túl előnyös dolog. De én szeretek a Georgival dolgozni, és szeretek vele sok időt eltölteni és jeleneg úgy érzem, hogy már csak ő miatta is, nekem mindenképpen ide kellett jönnöm erre az aprócska szigetre, ahol annyi mindent tanultam!