napfény

Napfény járja át szívem minden egyes rejtett zugát most.
Kívűl- belül süt a nap. S nem tudnám meghatározni, vajon melyik erősebb, melyik bírhat nagyobb hatalommal.
Hatalmas belső napsütést élek meg. Hiszen, minden, ami miatt az vagyok, aki, egyszerre; megtestesül, ebben a szóban: napfény. Ilyenkor úgy érzem, mintha feltámadnék és újraszületnék. (De hát ezt teszem, életem minden egyes percében, sőőőt, nem hazudok, ha azt mondom, pillanatában.)
Ilyenkor érzem magam igazán boldognak, bár az a szó, hogy boldogság vajmi kevés ennek kifejezésére, nem "csak" boldognak érzem magam ilyenkor, hanem teljesnek.
Egy vagyok ilyenkor a Nappal, a természettel és az emberekkel. Ilyenkor elfog a szeretetnek egy olyan hatalmas hulláma, amit meghatározni igencsak nehéz lenne s kifejezve, szavakká formálva -biztos vagyok benne, hogy- veszítene értékéből.
Ilyenkor a szél is másként fúj, mintha minden egyes fuvallata hozna valami üzenetet, egy helyről, ahol már mást élnek. S ilyenkor, e ritka pillanatokban én is megtapasztalhatom ezt a fajta teljességélményt.
Azt kívánom, bárcsak odarepülhetnék, ha csak egy pillanat törtrészére is, hogy saját szememmel is láthassam.
De aztán máskor meg úgy vagyok vele, hogy nincs is szükségem erre. Mert mire való a megtapasztalás?
Hiszen a lényeg a hit, saját hitünk, valamiben, ami bár lehet, teljesen más, mint amit mi elképzeltünk, mégis számunkra teljesen más, egyedi. (Azt látunk bvele, amit akarunk, s vajon miért szeretnénk meglátni a valóságot, ami ennek lecsupaszított mása, a komor valóság? Színek, érzetek, illatok nélkül csupán!)
Így hát, hagyom testem lelkem minden piciny kis része hadd érezze, élvezze a sugarakat. Hagoym hadd áramoljon testemben az energia. Hadd töltsön föl engem is újra, mosollyal, öleléssel, kedves szavakkal, örömökkel.
Hagyom hadd vigyen az élet előre. Homokos partokra, ahol füleimnek kedves zene szól, s emberek hada vesz körül, mind énekelnek, táncolnak és én azt mondhatom, otthon vagyok. Magam vagyok.