tiszta

Mostanában egyre többet írok; szerencsére.
Egyre több gondolat kavarog bennem. Volt egy időszak mikor, ugyanis, el voltak nyomva bennem a gondolat foszlányok és nem hagytam őket, hogy a felszínre törjenek, és valósággá váljanak.
De most érzem az áramlást, hogy újabb és újabb gondolatok válnak valósággá. Mindet papírra vetem vagy begépelem. Lehet az jobb vagy rosszabb, nem érdekel.
Érzek egyfajta tisztulást is magamban, a bensőmből tör kifelé/felfelé?/.
Olyan érzés ez, mintha átalakulnának bizonyos gonodlataim, érzéseim, és letisztulnék, minden rossztól, mocsoktól, salaktól.
Azt is mondhatnám, hogy látok. Na nem mintha eddig nem láttam volna, de most valahogy máshogy szemlélek mindent itt a világban. Teljesen más szemszögből, pedig most is ugyanazt látom.
Látom a szobámat, a barackszínű falakat, a fotókat rajta, a virágokat, látom a szoba meghatározó színeit, a narancssárgát, a pirosat, a vöröset, a lilát. De most a dolgok mögé is látok, egyszerre. Látok mindent, ami régen volt benne. Az emberek elsuhanó árnyait látom. Látom a teáscsészék földhöz koppanásának nyomait, látom a csokoládé darabkákat, látom a földre borult sangria mára már elhalványodott foltjait, a grafit maradványokat, mint az ott eltöltött matekórák nyomait, látom a vizipipa füstjét, ahogy begyullad a szén és valaki a szájához emeli, látom a szédületet, a táncot, a vörösboros üvegeket a padlón, az ágyban, látom Harryt, Monicát, Améliet, Gandalfot és a gyertyafényt, a félhomályt, amelyet megtölt a tömjén illatú füstölő először tömény, majd kellemesen émelyítő illata, látom a szőnyegen rég látott barátok régesrég ott felejtett lábnyomait, látom a hangot és látom a fényt, ami betölti a teret.
Látom az utcákat, az aszfalt mi mindenről mesélhetne, látom a parkokat és a tereket, a padokat, s hiszem, hogy e padoknak, mind-mind, saját lelke van, látom bennük száz meg száz esztendő meséjét, látom a füves réteket, ahol megannyi kislány elsuhanó szoknyájának emlékét őrzik a szálak, a fákat, melyek mindent látnak s látom a vízeket, a tavakat s minden folyót, ahogy tovább sodorják az élet éppen aktuális "filmkockáit", látom őket tova suhanni.
Látom a jelent, a jelent, amit most élünk meg, de láthatom a múltat, mint egy megelevenedő történelemkönyv oldalait, lapozgatva oda- vissza.
Tisztán látom.