ha ez a vég...

hát az nagyon derék ... (?)

Hát igen, lassan egy hét telt el a búcsú óta. Talán itt van az ideje, hogy írjak róla.
Csak nagyon nehéz. Nagyon nehéz szavakba tömöríteni ennyi évet és hozzájuk kapcsolódó érzelmet.
Hiszen minden egyes dalról más érzet jut eszembe.
Van ami azért emlékezetes, mert 16 évesen, egy- egy tantárgy tanulása között hallgattam rengeteget. Olyankor lefeküdtem az ágyamra, eloltottam minden világítást és átéltem a Tejjel- kiflit.
Az irodalom könyvem oldalain egy-egy Petőfi vagy Ady vers elemzés alatt a Zsákmányállat és a Szőkített nő sorai tűnnek fel.
A Hang és fényről pedig mindig az az este jut majd eszembe, mikor több évvel ezelőtt a Trófea nevű kocsma előtt ülve énekeltem a Vikinek, vagy amikor az este későbbi részében a Zsuzsiék társaságával a színpadon állva ordítottuk, hogy "hang legyen és fény, sok szép halott állat mutassa neked, hogy mennyivel jobb nálad!"
És ha már itt tartunk,az a rengeteg enjabement, ami a dalokat jellemezte.

Ezek a dalok, és maga az együttes is, végigkísért életem könnyebb és nehezebb korszakain is.
Voltak idők, mikor nem találtam önmagamat s az egyetlen kapaszkodó számomra s a környezetem számára is a kispál volt.
Mert a szívem ezzel volt csak igazán egy.

Az évek során egyre több koncertre eljutottam, egyre közelebb kerültem hozzájuk s ezáltal más zenekarokhoz is. Évről- évre változtam, tágultam.
S ez a zene volt az, ami igazán elindított abba az irányba, ahol most vagyok, ez a zene segített megtalálnom önmagamat. És ez nagyon nagy szó!

Középiskolás éveim elején még csak egy lány voltam, akit nem érdekelt semmi, de nem csupán a nihil iránti vágyból, hanem mert tudatlan voltam, olyan emberekkel voltam körülvéve akik csak lógtak a levegőben, lebegtek és nem érdekelte őket senki.
Ebben az időben ismertem meg olyan embereket, akik segítettek nekem, mert látták, többre is képes lehetek.
Így ismertem meg a kispált is, általuk, pontosabban: Viki által!

16 éves koromban óriási változásokon mentem keresztül.
Mind kivül, mind belül.
Teljesen megváltozott még az egész ruhatáram is. Bár ez ennyi idősen nem ritkaság, de én mégis, fontos momentumnak tulajdonítom.
Érdeklődni kezdtem szépen lassan mindenért, amin régen nevettem. S azt vettem észre, hogy míg angol órán még poénból próbálkoztam a versírással, a földrajz óra előtti szünetben megszülettek életem első versei.
Szépen sorjában aztán minden alakult, formálódott körülöttem és bennem.
Az emberek is elkezdték észrevenni bennem azt a többletet, amit idáig nem lehetett, mert én magam sem tudtam még róla pontosan.
Egyre jobban kezdtek érdekelni a könyvek és az irodalom. Szép lassan eldobtam hát az Agatha Christie, Robin Cook és más ponyva jellegű könyveket. S azon emberek egyike lettem, akik szinte minden kötelező olvasmányt elolvastak.

Mindemellett erősen formálódtam belül is, de mind a mai napig úgy gondolom, túl későn értem be, túl későn kezdtem mindent. Így azzal se voltam tisztában, hogy mit is akarok igazán az élettől. Persze van, hogy ez még ma sem tiszta teljesen.
De megtaláltam Istent, akiben annyi időn át kételkedtem.

Volt, hogy túlzásba vittem, az igaz. Hiszen milyen fiatal az, aki nem feszegeti a határokat, nem akarja megtudni önmaga korlátait?
Hát feszegettem, egyre kijjebb és kijjebb léptem, már- már bele a mélybe.
De szerencsésnek mondhatom magamat, mert mindig voltak visszahúzó kezek.
Nem egyszer a kispál!

Azt hiszem, ennyi év alatt nevem összefonódott a kispállal minden ismerősöm számára, még azok is így jegyeztek meg, akik csupán töredékemet látták, hallották.
Sokan nem értették, mi ez a fanatizmus. Például Anya se, sőt ő a leginkább.
Talán itt most majd ki tudom fejteni mi is volt ez pontosan, bár nagyon nehéz szavakká formálni ezt, mint ahogy már írtam az előbb is.
Az az ember, aki nem volt még koncerten, nem tudja elképzelni, miket éltünk mi át ott a színpad előtt állva és várva, hogy felcsendüljenek az első akkordok és kigyúljanak a fények.
Ezek a koncertek feltöltöttek minket energiával és rengeteg erőt adtak. Erőt adtak, hogy a fiatalkori csalódásokon túl tudjunk lépni, erőt, ahhoz, hogy megértsük, nem mindenki egyforma, nem mindenki olyan mint mi, hogy képesek legyünk elfogadni másokat, és nem utolsó sorban erőt adtak az iskolához is, ahol eleinte rettentő nehéz volt lépést tartani és jó félévbe telt míg teljesen fel tudtam zárkózni és elértem az iskolához méltó szintet.

Jó volt úgy kezdeni az irodalom órákat, hogy a tanárunk is velünk énekelte a Zsákmányállatot vagy pedig már úgy jött be a terembe, hogy 0 óra 2 percet dúdolt. Ez amolyan cinkosság érzetét keltette. Olyan volt, mintha lenne valami titkos kapocs közöttünk. Nem is csoda hát, hogy oda volt érte a fél osztály.

Nekem tehát ilyen összefüggéseim vannak a kispállal kapcsolatban. Hiszen egy nagyon fontos részem, immár 7 éve.

Ha visszagondolok a középiskola éveire, a kispál az ami elsőnek eszembe jut. A koncertek, és a barátaim. A fiúk is, akikkel mentem egy-egy PÁGISZ-os bulira.

Persze ennyi idő alatt sok minden megváltozott, egy valamit kivéve: a KISPÁL!
Hiába idegenedtek el emberek tőlem, hiába lettek mások, a fő szál ez maradt, ami összekötött.

Pedig már a zenekar sem állt túl stabil lábakon kb. 2004 óta.
Ilyenkor kezdem bánni, hogy az igazi, jó kispálos korszakból még így is kimaradtunk.
De azért így is sok jutott belőle.

És vészesen közeledett augusztus 9.
Már sejtettem jó ideje. Bár voltak olyan jelek, amit mást éreztettek. Hát, jól megtréfálták az embereket.

Szóval Búcsúkoncert.
Sokan mondták, olyanok, akik nem ismerték őket rendesen, hogy reklámfogás.
Biztosat én sem mondhatok, de érzem, hogy nem így van.
Tényleg nem megy tovább. És még épp időben fejezték be.
Csak olyan hirtelennek tűnt az egész.
Pedig olyan jól összerakott koncertről volt szó, hogy már- már túlságosan szervezettnek láttam.
50 ezer ember, ebből 25 külföldi, a magyarok között sok van, aki csak a Ha az életbent ismeri. Elkeserítő, de az évek során hozzá lehetett már szokni.
Látványos elemek, sok- sok vendég, 3 órás produkció szünetek nélkül, konfetti eső.
Magasztos az egész produkció. Túl magasztos. Ez valahogy nem vall arra az együttesre, amit megismertem.
Persze méltón kell búcsút inteni és persze felnőttként, elvégre 23 évesek.
Lehet, csak azért mondom ezeket, mert 3 nappal előtte már láttam a próbát, talán ha ez nem lett volna, másnak látom a koncertet. De a próbán az igazi arcukat láttam, az igazi búcsút.
A Szigeten pedig úgy éreztem, ez egy befejezetlen történet.
Pedig minden megvolt, a zene, a tömeg, a pogózás, a koncert okozta testi és lelki fájdalmak, az üvöltés, Lovasi poénjai (bár ebből jóval kevesebb volt már).
De valahogy az a fajta katarzis nem jött. Pedig álltam nagyon közel is és sírtam néha-néha, más könnyeket meg inkább lenyeltem.
Nem akartam, hogy azok, akik mindig kételkedtek a szeretetemben, kérdőre vonjanak.
Fájt, hogy nincs mellettem az az ember, aki számomra egy volt a kispállal. Igen, rettentően hiányzott a Viki mellőlem!

Ez volt életem első búcsúkoncertje. De, a búcsúkoncertek nem jók. Talán többre nem is szívesen mennék el. Senkiére!
Nem jó érzés látni, hogy a kedvenc zenekarom a darabjaira hullik.
Persze, azt mondják a zene megmarad.
Hát igen, az meg!
A szobámban a négy fal között, vagy a szórakozóhelyeken bömbölve.
De azt az érzést már nem tudja visszaadni egyik sem, amit a koncerteken megélhettünk. Hogy láthattuk az ő szemeikkel, hogy játszhattunk az ő hangszereikkel.
Hogy lehettünk Emesék, Jutkák és Pistikék. Tényleg, mennyire szomorú, hogy két ilyen lényeges dalt kihagytak.
Meg még oly sok másikat is, főleg a 0 óra 2 percet. Aminek az elején fiút lányt rázott a hideg másodpercekig attól, ahogy Lovasi a mikrofonba ordította: "áá-ááá!"

A koncert alatt amíg sodródtam az árral, olyan érzésem volt, nem kapcsolódtunk eléggé. Ez a nagy tömeg búcsúja volt. Aki meghallgatja a búcsúkoncertet ott élőben, mert ugye ez presztízs kérdése. Kispál búcsún kötelező a jelenlét. Majd a szentimentálisabb fajta meg-megkönnyez egy-egy melankolikusabb dallamot, aztán a koncert után már semmit nem érez abból, hogy volt egyszer egy zenekar.

Nekem ez a zenekar ennél sokkal több volt, és nem, nem csak volt.
Mert nem ez volt az én búcsúm. Az még várat magára egy ideig. Nem tudom, vajon lesz e még valaha koncert, de megtalálom a magam alkalmát arra, hogy méltóképp elköszönjek és lezárjam életemnek ezt a részét.
Majd eljön az idő, mikor őszintén énekelhetem én is, hogy "ha ez itt a vég, hát az nagyon derék".
És a Kispál és BoRz égboltja nekem akkor fog bezárni.
Akkor fogok majd csak igazán felnőni én is.
De most még nem tudom mi van, nem értem önmagam.
Kell kis idő tőlük távol, a zenétől is távol.
"Mindentől messze, de a szívhez közel."

Ó, és mindezt leírva még mindig ott az űr bennem, hogy valamit még mindig nem mondtam, mondhattam el.
Talán majd a búcsúm idején jönnek azok a gondolatok is elő.